Régóta tartozom Nektek egy kórházas bejegyzéssel, mert
végül is szakmai gyakorlat álnéven érkeztem ebbe az országba. A ramadán és
néhány adminisztrációs apróság miatt a négyhetes gyakorlat kéthetesre rövidült,
melyet aztán annyira nem bántunk, legalább több idő jut utazásra.
Mint már említettem, a kórház neve RSUD Panembahan Senopati,
fél órára taxival Yogya belvárosától, az egyetemhez tartozó kisebb
oktatókórház. Én és Amalia (a spanyol lány) a szülészet-nőgyógyászatra
kerültünk, Ági és Athena (az amerikai lány) pedig az általános sebészetre. Ebben
a két osztályban – és úgy az egész kórházban – az volt a közös, hogy szinte
senki nem beszélt angolul, aki pedig valamennyire mégis, bár ne tette
volna…Például az osztályvezetőm nagyon lelkesen magyarázott, csak soha nem
tudtam eldönteni, éppen angolul beszél-e a jóember vagyy bahasa indonézül,
olyan erős volt az akcentusa.
A főbejárat
A mentőbeálló
Motorbiciklik parkolnak a dializáló centrum előtt
Maga a kórház a Yogyába vezető út mellett van, a bejárattól
baloldalt a mentőbeálló, jobbra kissé távolabb a dializáló központ, előtte a
motorparkoló. Belül először az ambulanciák várótermébe botlunk, majd
továbbhaladva egy félig nyitott körfolyosó-rendszerbe csöppenünk. Egy emelet
van csak, ott irodák találhatók főleg. A belső udvarok valami gyönyörűek, kis
halastó koi-pontyokkal, hatalmas virágzó bokrok és fák. A hozzátartozók a
folyosókon guggolva várakoznak. Nem bánják, hogy fényképezem őket, sőt!
Elkelne egy ilyen kis kert a PAMOKba is nem?:)
Hello...miszter? -hangzott a bizonytalan köszöntés
Kemoterápiára várva
Az első napomon még benéztem a reggeli meetingre, ahol az
osztályvezető és az aktuálisan gyakorlatot teljesítő diákok konzultációt
tartottak, egyikük éppen az anamnézisfelvétel és terhesgondozás lépéseiről
beszélt. Ráparancsoltak, angolul mondja, szegénykémnek egy óráig tartott mire
kiszenvedte azt a 12 darab diát, úgyhogy gondoltuk többször már nem megyünk,
csak frusztráljuk a jónépet a bulé jelenlétünkkel. Három hely közül
választhattunk nap mint nap: szülőszoba, műtő és ambulancia.
- A szülőszoba.
Szigorúan tilos utcai papucsban bemenni, le kell cserélni
egy külön ide rendszeresített kórházi tangapapucsra. Az indonézek szemmel
láthatóan irtóznak a cipő viselésétől, ezért tangapapucsban tengetik
mindennapjaikat. Jó ez a lábbeli motorozáshoz, operáláshoz, bevásárláshoz,
becak-tekeréshez, buszvezetéshez, hegymászáshoz ésatöbbi. Itt-ott az út szélén lehet látni
egy-egy párjavesztett példányt. Sebaj, nagyjából 200 forintért újat lehet
venni. Vissza a szülőszobára! Pontosan kétszer annyi bába és nővérke volt
jelen, mint amennyi beteg elfér, ez általában jellemző, hogy ezek a népek
mindent csoportban csinálnak, mert így sokkal viccesebb, és megoszlik a
felelősség. Első reggelem első félórájában tanúja voltam egy gátmetszés
érzéstelenítés nélküli összevarrásának, itt égtem ki először, a hideg futkosott
a hátamon amikor szegény beteg az oxigénpalackot markolta kínjában, annyira
fájt neki. Orvos közel s távol sehol, egy kezdő bába meg a barátnője
varrogattak valamit, de baromi rosszul nézett ki a végeredmény. Hallgattunk
magzati szívhangot, láttunk vákuumos szülést, én segítettem világra a
placentát! Szülés közbeni diagnosztikára csak a magzati szívhangok számolását
és a manuális vizsgálatot alkalmazzák, volt ugyan elfekvőben egy CTG, de azt
csak a kedvünkért szedték elő. Persze a nővérkékkel is kellett egy jó félórás
fotószessönt nyomni, mielőtt elköszöntünk.
- A műtő.
Nos igen. A műtőblokkban rendes angol WC nincs, de legalább
van egy kisebb mecsetféleség, hogy délben a nép vonulhasson imádkozni ( ötször
imádkoznak egy nap: hajnalban, délben, 3kor, 6kor és naplemente körül). Egy
közös térből nyílik a 3 nagyobb műtő, a középső volt a nőgyógyászoké általában.
De nem gond, hogy reggel ott még elhalt ujjat amputáltak, utána meg jött egy
császár. A higiénés szabályokat meglehetősen sajátosan értelmezik, a főorvos
szerint a műtét utáni infekciók aránya 20-40%, meg a halálozás is elég magas,
de szerintük ez így oké…Itt égett ki másodszor az agyam. Meg aztán itt egy
műtét vidám esemény ám! Dübörög a dangdut ( hallgathatatlan indonéz popzene) a
rádióban, a műtősfiú táncol, némelyik medikus is, egy csávó alszik a sarokban,
többen a fal mellett guggolnak. Minimum tizenketten vagyunk jelen egy műtétnél,
plusz a beteg, ebből a fele teljesen fölösleges, csak tortát hegesztenek.
Myoma-gyanúval operálnak egy beteget, de felnyitáskor a nőgyógyász főorvosnak
valami nem tetszik, megnézi gyors az egyetlen miniatűr ultrahang-képet, amiből
preoperatíve felállította a diagnózist. CT persze nincs, laparoszkóp nyilván
nincs. Marad az ultrahang. Kisvártatva medikusok egy csoportja vihogva szó
szerint betuszkolja a hasi sebész főorvost, hogy ugyan vessen már egy pillantást
erre a betegre, mire ő matat valamit homályosan a hasüregben, állítása szerint
biopsziát csinál, mert hogy malignus tumorgyanú van, és bezárják a hasat. Mint
aki jól végezte dolgát, kivonulunk mind a százan a műtőből, és a következő
betegre várva mi mással mint fényképezkedéssel ütjük el az időt. Többen
csatlakoznak más műtőkből is, ritka alkalom ez, bulé medikusokkal fotózkodni.
Összességében élveztem az ittlétet, mert sok-sok császárt láttam, köztük
ikreket is! Egyébként Indonéziában kb. 17x gyakrabban születnek ikrek, mint
bárhol máshol a világon. Ezt tanúsíthatom, szinte naponta jött egy ikerterhes
kismama.
Somebody call a doctor!
A nőgyógyászok műtője
Aki magának mutat valami szamárfül-félét a háttérben, na ő a szülészet osztályvezetője.
- Az ambulancián.
A doki és legalább három asszisztense asztalok mögött
üldögélnek, a kismamák ( szinte mindig kispapákkal és gyerekekkel kísérve) hármasával
jönnek be, szépen kikérdezik őket, vérnyomás-és súlymérés, majd ultrahang egy
600 éves géppel. Olyan miniatűr a képernyője, alig látni valamit. A terhesség
alatt összesen háromszor csinálnak magzati ultrahangot, chorionbiopsziát és
genetikai vizsgálatot itt nem, csak nagyobb helyeken. A szűrésnek egyébként
csak tájékoztató jellege van, hogy a család fel tudjon készülni a beteg gyermek
érkezésére, az abortusz ugyanis ilyen esetben sem elfogadott. Nehezen lehetett
bármi információt kicsikarni belőlük, pedig lett volna ezer kérdésem, de
sokszor még a legegyszerűbbeket sem értették, sajnos.
A baba életének első ( és korántsem utolsó!) fotója
Leírnék egy nagyon szép szokást, amit láttam. A placentát (
méhlepényt )az indonézek a baba lelke részének tekintik, ezért megszületése
után egy agyagedénybe teszik, hogy a család hazavihesse. Ezt utána kb. 40 napig
meleg és napfényes helyen kell tartani, így a babának is mindig meleg lesz.
Majd utána a család a kertben elföldeli, és megjelölik a helyet. Mr. Yuni ( a
vendéglátónk ) megmutatta nekem, hogy hova temették a kislányuk, az ötéves
Zizike placentáját: a terasz mellett a kövezetből hiányzik egy darab. Ha a
kislány sír vagy valami fáj neki, az apa fog egy kis vizet, imádkozik, majd
ezzel meglocsolja a „sírt”, és állítása szerint a kislány nyomban megnyugszik.
Mikor ő maga rosszul van, felhívja az édesanyját, ugyan locsoljon már egy kis
megáldott vizet az ő placentájára, hogy jobban legyen. Megkérdezte, mi mit
csinálunk a placentával. Mondtam neki, hogy kuka. Erre először a szívéhez
kapott, majd a fejéhez, szinte lefordult a székről a szörnyülködéstől, hogy
micsoda barbár nép ez a magyar, kidobják a szemétbe a baba lelkének egy részét!
Majd mélységes szánalommal nézett rám, hogy most már mindent ért, hogy én
szegény pára miért bolyongok a világban, nem találom a helyem, hiszen a
placentámmal annak idején rútul elbántak, és a lelkem egy része most is
szabadon kószál valahol a szellemvilágban…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése