És képzeld, amikor Indonéziában...: Vulkanológiai kitekintés

Csütörtök délután elkövettem egy műhibát. Betértünk ebédelni egy kis kunyhóba úton hazafelé. Főtt kaja, baj nem lehet, illetve de...egy pillanatra megháborodtam, és jeges teát rendeltem jó sok jéggel. Valószínű nem ásványvízből készítették...Érkezés után egy héttel utolért az „utazók hasmenése”, és levert a lábamról. Nos, el lehet képzelni, hogy egy ilyen helyzetben már kibírtam röhögés nélkül, hogy a „fürdőszobánk” olyan amilyen, és se szappan, se WC-papír…És hogy teljes legyen a gyönyör, hajnali fél 3kor megérkeztek a házba a dobosok. Ez egy szép szokás, szintén a ramadánhoz kapcsolódik. Emberek egy csoportja hatalmas dobokat verve HAJNALI fél 3-kor körbejárja a falut, ütemesen és jó hangosan verve a hangszereiket, és nem csak hogy elhaladnak a házak előtt, be is mennek, sőt körbejárnak. Szerencsére minket sem hagytak ki, így két hasmenés és hányinger között, mikor végre elszenderedtem, arra ébredtem, hogy itt vannak az ajtónk előtt. A magyarázat: mindenki keljen fel és reggelizzen még egy utolsót, mert napkelte után már nem lehet. El lehet képzelni, hogy ezen a ponton kissé megcsappant a vallási toleranciám…

De mindez nem sújtott volna oly mértékben, ha nem a műhibát követő napon, péntek délután indulunk meghódítani a Merapit, ami Indonézia legaktívabb vulkánja. A kocsiba még úgy szálltam be, hogy hányingerem volt és az ájulás kerülgetett. Valami hatodik érzék azt súgta, ne induljak el, de azt gyorsan elhallgattattam.

A Merapiról ( Gunung Merapi, Tűzhegy ) röviden: Yogyakartától autóval körülbelül két órára helyezkedik el ez a 2930 méter magas tűzhányó, mely mint már említettem, az ország legaktívabb, és a világ 17 legveszélyesebb vulkánjának egyike. 1538 óta rendszeres kitöréseket regisztráltak, az utóbbi húsz évben kitört 1994-ben, 2006-ban, és 2010-ben. Meg lehet guglizni, micsoda pusztítást vitt végbe, gyakorlatilag hamuvá égetett minden erdőt, falut, embert, állatot, ami a láva útjába került. Összesen 324-en haltak meg, 320.000 embert evakuáltak.

Eme megnyugtató tények birtokában, illetve azon felbuzdulva, hogy közel 30 órája semmit nem ettem, de legalább a WC-n töltöttem az éjszakát, gondoltam soha jobb alkalom nem kínálkozik, én bizony megmászom ezt a vulkánt! Illetve az alaptáborig elmegyek a többiekkel, és ha hajnalban, amikor indulunk a csúcsra napfelkeltét nézni, nos ha akkor nem érzem magam jobban, maximum lent maradok. Igen ám, csak hogy az indonéz kollégák ( négy fiú jött velünk, helyiek, egy utazási irodánál dolgoznak), valahogy elfelejtették említeni, hogy az alaptáborig is 3 órát kell mászni felfelé a kukksötétben, olyan emelkedőn, hogy Pécs legmeredekebb utcája ahhoz képest Kisalföld. És véletlenül csak feleannyi lámpát hoztak, mint ahányan vagyunk. Lényeg, hogy valami önkívületi állapotban, éjfélre felküzdöttük magunkat egy viszonylag lapos területre, ahol a srácok felverték a sátrakat. Kaptam egy kellemes állott lábszagú hálózsákot, de mivel annál jobban fáztam, inkább belebújtam, de így is csak forgolódtunk egész éjszaka, senki nem nagyon tudott aludni. Hajnali négykor kelés volt. Megkérdeztem a csapatfőnököt, mégis kábé mennyi innen a csúcs? Mert ha már idáig felvonszoltam magam, csak elmegyek a tetejéig! Azt mondta, ááá nemsok, maximum egy óra. Aha, köszi, na itt újból bebizonyosodott, hogy indonézék időben és térben teljesen dezorientáltak. Elég az hozzá, hogy az első kétszáz méteren kileheltem a lelkem, előreküldtem a többieket, velem meg hátramaradt egy Adid nevű fiú, aki állítása szerint már egyszer volt fenn ezen a hegyen. Fasza. De nem szólok egy szót se, mert konkrétan megmentette az életemet, ugyanis a végét már 2 perc menet – 5 perc pihenő arányban toltuk, úgy rogytam le a földre, hogy tökre nem érdekelt, hogy a hajam is sáros lesz, szegény srác meg nyomkodta a kezembe a vizet meg a száraz kekszet ( a táskámat már rég ő cipelte), és párszor utánam kellett kapnia a kezével, mert dőltem hátrafelé. Aztán úgy voltam vele, inkább itt lefekszem és csendben elhalálozom, elég szép hely ez, egy aktív vulkán tetejéhez közel….Aztán ahogy ott agonizáltam, egyszer csak elkezdett világosodni. Eltűntek a csillagok, a horizonton megjelent egy narancssárga csík, majd percek alatt egyre feljebb emelkedett, és a felhők felett, a hegyek mögött felkelt a Nap, és beborította fényével a szemben lévő vulkánt, a Merbabu-t, Merapi kistestvérét. Ekkor úgy gondoltam, talán mégsem most fogok meghalni, hanem majd egy kicsit később. Innen már tényleg nem volt messze a teteje, bár a kráterhez nem tudtam felkapaszkodni, mert sajnos a fényképek elkészítése után nekidőltem a vulkán áldozatainak emlékére emelt építménynek, és elaludtam….

Merbabu - ő már nem aktív, de vulkán

...mert Anna egy vulkán tetején is képes elaludni:D

Mire magamhoz tértem, már a többiek is visszaereszkedtek hozzánk a krátertől, és indulhattunk lefelé. Ami szintén nem volt egy leányálom, de szignifikánsan jobb volt, mint a felfelé vezető út. Az alaptáborban ebédeltünk egyet, én aludtam még egy órácskát, majd lezúztunk ( a végén már kábé négykézláb ) a kocsikhoz. Azért elmorzsoltam pár Miatyánkot, mielőtt elterültem a parkolóban… És hogy megérte-e? Nézzétek meg a képeket, és döntsétek elJ