Még egy nap a káosz fővárosában

Gyönyörű nap virradt ránk szombaton Jakartában, a második napunkon. Kilépve a szállóból nagyot szippantottunk a járda menti pocsolyák penetráns bűzéből, melyek az előző esti útmenti vacsorák emlékét őrizték. Barátságosan felénk biccentett egy úr, miközben bal kezével egy tartályból nagy mennyiségű benzint töltött a kocsijába, jobbjában pedig vidáman égett a cigaretta. Ez a kombináció meglátásom szerint ellenjavallt, de lelke rajta. A kedves guggoló helyi lakosok ( olybá tűnik, itt a legnépszerűbb időtöltés a járdaszélen guggolás és hellómiszterezés) mosolyogva ránk köszönnek, tisztára mintha nem is egy többmilliós metropoliszban, hanem valami kis párszáz lelkes faluban lennénk. A bátrabbak odakiabálnak egy hello miszter – verárjúfrom – vácjorném triászt, amire még az első negyven esetben lelkesen válaszoltam, aztán már nem volt annyira őszinte a mosolyom. Mégsem lehet bemutatkozni egész Jakartának!

Villanyszerelő legyen a talpán, aki ezt átlátja

Rendőrbiciklik - bár itt a biciklis a közlekedési tápláléklánc alja

Szeretlek Riska! - biztos nem a tehénre gondolt, amikor a friss betonba karcolta ezt a szivecskét

Gyalog vágunk neki mai első úticélunknak, ami a régiségpiac, bár a helyiek szerint nagyon sok ott a bóvli, no de mi csak nézelődni megyünk. Egy szürke vízű csatorna két oldalán sorakoznak a falatnyi számozott bodegák, mindegyikben nagyjából ugyanazt kapni: faragott Buddha-szobor, kínai teáscsészék, vájlingok, repedt porcelánvázák, alig használt evőeszközök, megfakult faliképek; és persze a boltok előtt ott ülnek a büszke tulajok, akik nagyban faragják kifele a legújabb „antik” faszobrokat. A porcelán nyilván máshol antikolódik. Ági majdnem megvásárolt valami baromi antik hajtűt, mert az agresszív boltos bácsi a nyomunkba szegődött, és nem hagyott élni minket. Gyorsan bemenekültünk a legközelebbi vietnámi étterembe, amit nem ajánlok senkinek, mert nem volt egy nagy szám, de legalább kicsit megfájdult tőle a hasam.

Jól mutatnának a pécsi lakatfalon

Antikot gyárt az úriember

Ha netán a Budi Klinikára mennél, ezt a számot hívd...

Közben eleredt az eső. Csipp-csepp, csepergett, de mi nem vagyunk cukorból, hát elindultunk visszafelé, majd a másodperc törtrésze alatt olyan zuhé kerekedett, hogy ennyi erővel a tusolóba is beállhattunk volna. Pánikszerűen bemenekültünk egy kapualjba, majd fél óra múlva, mikor kissé alábbhagyott, elindultunk ismét. Na ez nagyon rossz ötlet volt, ugyanis a hátralévő több mint félórás séta alatt megint csak elkezdett ömleni de irgalmatlanul, a végén már tök mindegy volt nekünk, persze se esernyő, se esőkabát, hiszen azt olvastuk a Zinterneten, hogy kérem itt szeptemberig száraz évszak lesz! De ha ilyen a száraz évszak, milyen lehet az esős? ( És akkor még nem is tudtuk, hogy az elkövetkező napokban óraszámban többet fog esni, mint amennyit nem ).  Úton a szállás felé nagy derültséget keltettünk a helyiek körében. Nézd már, a két szerencsétlen bulé hogy rommá ázott??? Mert itt minden fehér ember neve „bulé”, ez még a holland gyarmatosítók idejéből való megnevezés. Tudod, hogy rólad beszélnek, ha csak annyit értesz, hogy : blablabla-blabla-bulé – blabla – bulé. Meg a guggoló kislány mutogat rád és kiabálja hogy bulé bulé! Meg lehet szokni.

Két elázott bulé:)

A hotelban meglepetten, és némi hisztériás rohammal kísérve konstatáltuk, hogy nem csak mi áztunk rommá, hanem a táskáink, benne a bőr pénztárcám, az ipodom, a telefonom, az elsősegélycsomagom, az útlevelem, estébé. Áginak meg hazavágódott a BlackBerry-je, azóta se tudjuk bekapcsolni. Ja és a bugyinkból is csavartuk a vizet. Mélydepresszióban vártuk, hogy az esőnek elmenjen a kedve attól, amit éppen csinál, nevezetesen hogy esik. Ez olyan délután 5 körül következett be, azaz egy órával sötétedés előtt. Na de egyszer vagyunk Jakartában,  nehogymá’ a hotelszobában üljünk, mint két ázott veréb! Fel a buszra ( a TransJakarta című járatok szinte percenként közlekednek, és átszámítva 74 Ft a jegy – köszönöm a tippet, Tibor!:) ), mely elvitt minket az óvárosi részbe, ahol némi ( a szintén péppé ázott Lonely Planet könyv nélkül 45 percig tartó ) kóborlás után megtaláltuk a főteret, amit a gyarmatosítók koloniál stílusú épületei vesznek körül. Ezek ma már múzeumok, éttermek, illetve az egyik egy posta. Úgy képzeljétek el, mint egy szép európai főteret ( pl. a győri Széchenyi-tér ), csak tele mobil kifőzdékkel meg indonéz családokkal és fiatalokkal, akik a kövezetre terített műanyag molinókon ücsörögnek, és kedvenc elfoglaltságukat űzik, a semmi-csinálást.

Nos ha nagy lesz a dugó, a motorosok egyszerűen járdára váltanak

Hogy kerül a csirke az asztalra???

Újabb kép az indonéz háromfázisú mosogatásról

Gyümölcspiac - a fele gyümölcsről még sosem hallottam

Letelepedtünk egy Djakarté nevű étteremben, ahol kb. 700 ft-ért  ( per fő ) megvacsoráltunk, miközben mellénk ült egy indonéz srác, mert csak nálunk volt üres szék. Szóba elegyedtünk, áá Hángeri, áá Puskás, nájsztumétjú. Elég jól beszélt angolul, komplett kiselőadást tartott Indonézia rövid történetéből, miközben kanállal ügyesen elfogyasztott egy csirkecombot. Itt ugyanis nem pálcika van, mint Japánban, mert azt még meg lehetett tanulni, hanem adnak egy villát meg egy kanalat, aztán használd belátásod szerint. Hát én beláttam, hogy ez a két eszköz a spagetti-evésen kívül így együtt teljesen indokolatlan, úgyhogy hagytam a kanalat a francba, és villával elfogyasztottam az indonéz specialitást, a nasi goreng-et. A nasi goreng sült rizst jelent, amibe mindenféle dolgokat kevernek ízlés szerint, az enyémbe például zöldségeket és apró sózott halakat. Meg kaptam mellé rákszirom-chipset, aminek a széle neonszínekben pompázott, de azért megettem. Vacsora után a srác, Panggah-nak hívták, elkísért minket, szerintem csak azért hogy villogjon  a téren lebzselő haverjai előtt a két új bulé barátjával, és közben random évszámokkal sorozott meg minket, hogy melyik épület mikor épült. Felőlem aztán mondhatta, úgyse tudom leellenőrizni. Mindig mondta, hogy „Miss Anna, you can take a picture, iszoké-nópráblem!” Nem értettem, miért is lenne práblem, ha fényképezek egy téren, meg az iszoké is csak később esett le, hogy „ it’s okay”-t jelent. Majd segített nekem lealkudni a felére egy baromi jó nadrágot, és elkísért minket a buszállomásra, hogy biztosan hazataláljunk. Búcsúzóul átadta a névjegyét, hogy ha bármi gondunk van hívjuk nyugodtan, és elviharzott. Akkor láttuk a kártyán, hogy ő amúgy local tour guide, szóval lehet nem akasztott minket hasba az évszámokkal. Úgy általában elmondhatjuk, ahogy ez ebből a példából is látszik, hogy indonézék igen kedves és segítőkész népek, barátkozásuknak csak a nyelvi akadályok szabnak határt.

A főtér

A történeti múzeum a tér túloldalán

Panggah és én a jakartai vasútállomás előtt

A vasárnapi indulás Yogyakartába ( ahol a gyakorlatunkat töltjük majd egy kórházban ) gyanúsan simán ment, a taxi ( bocsánat, itt Taksi-ként szerepel ) kevesebb mint feleannyiért vitt ki, mint amennyiért behozott anno a reptérről, becsekkoltunk, minden király, majd a jegyen jelzett 5-ös kapuhoz letáboroztunk. Mondjuk fura volt, hogy 40 perccel felszállás előtt még nincs kiírva a gép, de rá se rántottunk. Egészen addig, amíg a hangszóróból meg nem szólalt angolul a néni, hogy utolsó utáni figyelmeztetés a yogyakartai járat utasainak, hogy szálljanak befelé a gépbe. Lélekszakadva szaladtunk az „E” jelű kapuhoz (amiről persze egy szó sem esett a beszállókártyán!), átzúgtunk a parkoló repülőgépek között a betonon,  és tíz perccel felszállás előtt sikerült is elfoglalnunk a helyünket. Annyira megviselt ez a fenenagy izgalom, hogy rögtön elaludtam, és már Yogyakartában ébredtem fel, a landolásra. Mindössze 1 órát töltöttünk a levegőben.