És képzeld, amikor Indonéziában...: Ki későn kel, mecsetet lel

Aki tegnap este lerágta a körmét izgalmában, hogy hogyan aludtunk mi a poloskák által megszállt szobában, annak megnyugtatásul közlöm,hogy sehogy. Hajnali egy óra felé elfajult a helyzet, ugyanis egy spontán szerveződött ágyipoloska-ezred szállta meg a franciaágyunkat. Így éjszaka közepe ide vagy oda, lecsattogtunk a recepcióra, akik kérdés nélkül adtak egy másik szobát két emelettel feljebb, ahol eddig még csak egyetlen ízeltlábú jelentkezett, gyanúnk szerint ( általunk ) behurcolt példány. Szóval kellemes 12 órát töltöttünk alvással, és délután 2-kor a takarítófiú kopogtatására ébredtünk.

Kilátás a folyosónkról, az 5. emeletről

Na sebaj, legalább a reggelit megspóroltuk, és rögtön ebéddel indítottunk egy a Lonely Planet ( továbbiakban LP ) által ajánlott indonéz ételudvarban. Pont olyan, mint az Árkádban, csak ezerszer jobb. Óriás bambuszépítmény, benne bambusz asztalok és székek, körben pedig sokféle-fajta kajálda. Kiválasztottam egy halas omlettet, hozzá forró teát ( abból biztos elforrtak a baktériumok címszóval ), és jóízűen megebédeltünk. És mindez kábé 700 Ft-ba került. Mivel már relatíve későre járt – itt ugyanis este 7 körül sötétedik – a nagymecsetet indultunk el megtekinteni, mert az gyalog is közel volt. Annyira közel, hogy már „csak” egy nyolcsávos autóúton kellett átkelni. Zebrát már nem is kerestünk, csak így lazán bele a forgalom sűrűjébe, a helyiektől ellesett STOP! kézmozdulattal állítva le az autókat. Úgy képzeljétek el, mintha a pécsi hatos utat vagy a győri Szent István utat négyszer egymás mellé tennénk, ötször annyi autóval mint csúcsidőben, plusz még hozzáadnánk vagy kétszáz motorost is. Na így keltünk át, jó kis adrenalinfröccs volt. Majd a következő nyolcsávosnál,ahol az út túloldalán szemben állt velünk a rendőr, intettem neki, hogy itt át lehet-é kelni? Mire ő kiugrott az út közepére, és leállította a forgalmat, hogy a két szerencsétlen külföldi átkelhessen.

A családi motor - olcsóbb,mint egy autó,és mégis mindenki ráfér!

Őket nem tudtam értelmezni. Mire gondolhatnak?

Ági és a Monas torony, immár világosban

Ramadán ideje van, ez az iszlám szent hónap, a böjt hónapja. Indonézia lakossága 90%-ban muszlim. Ilyenkor ( elméletben ) napkeltétől napnyugtáig nem lehet enni-inni-dohányozni, na most ezt itt nem nagyon tartják be, viszont a napi ötször imát igen. A mecset melletti toronyból a modern kornak megfelelően már nem a müezzin kiabál, hanem magnóról játszott, hangszóróval erősített ének szól. Ez a mecset, ami Délkelet-Ázsia legnagyobbja, 1961 és 1978 között épült. Ötemeletes, márványpadlós építmény, neve Masjid Istiqlal, amiből az Istiqlal szabadságot jelent. A bejáratnál le kell venni a cipőket ( ha most nem szerzek be lábgombát, akkor soha ), két néni gyorsan ránk is sóz némi készpénzért egy zacskót, amibe beletehetjük. Én nagy magabiztosan behúzok előre, fel a lépcsőkön, és rögtön meg is találom az imádkozásra kijelölt vörös szőnyeget, külön a nőknek és a férfiaknak. Persze két perc alatt rámszólnak, hogy ha nem vagyok muszlim
( nem vagyok ), akkor legyek szíves húzzak kifelé innen, és inkább az emeletről nézzek körbe. Rövidesen egy kisebb lengyel csapatba botlunk, akiknek helyi idegenvezetőjük van, mi is kapunk szép hacukát, és röviden körbevezetnek a mecsetben.

A mecset

Itt lehet imádkozni. A felirat: balra Mohamed próféta, jobbra Allah neve,arabul

Ő annyira buzgón imádkozott, hogy közben elaludt

A mecset belső udvara, ebből a toronyból "énekel" a müezzin

Kiérve már sötétet találunk, hát bánatunkban befizetünk egy nagy zöld kókuszdióra ( kb. 300 Ft ), amit a kedves eladó bácsi egy macsétével le is fejez, bele a szívószál, és már ihatjuk is a kókuszvizet. Egy pár adat a kókuszról: ez a nagy zöld ugyanaz a kókuszdió, mint az otthon kapható kicsi szőrös barna, csak ez még fiatal,és nincs lehántva róla a külső réteg. Benne kókuszvíz van ( nem kókusztej, az sűrű! ), ez átlátszó és enyhén kókuszos ízű. Állítólag steril, és összetétele hasonlít az emberi plazmáéra, a II. világháborúban például a brit és japán sebesült katonák ezt kapták infúzióban, biztos mert nem volt elég RingerJ Magas káliumtartalmú, ezért vesebetegek mértékkel fogyasszák. Továbbá sok benne az ásványi anyag és antioxidáns, meg aztán a belsejét ki is lehet kanalazni, és megenni a finom kókuszhusit.

Egészségetekre!

Hirtelen ötlettől vezérelve beülünk egy háromkerekű minitaxiba, neve bajaj, sofőrje gátlástalan, de legalább gyorsan elérjük a célt. Potom 1.000 Ft-ért átvisz a város másik felére, ahol a régiségpiacot szeretnénk megnézni, de mivel este 8 óra van, ez már bezárt. Nagy öngól. Sebaj, sétáljunk el a Welcome Monument-ig. Mivel halvány lila gőzünk sincs, merre kéne menni, leszólítunk két fiatal csajt, akik persze se angolul nem beszélnek, se térképet olvasni nem tudnak, viszont nagyon szeretnének segíteni, így leszólítanak még két másik lányt, akik szintén tanácstalanok, így hatan állunk tökre bárgyún az útikönyvvel a kezünkben, és nézzük egymást. Mindegy, bevágódunk egy másik bajajba, aki elvisz egy totál másik helyre, mint ahova menni szerettünk volna, mert mint kiderült utóbb, ez a sofőr sem tud térképet olvasni, és úgy tűnik, ez az indonéz népre nagyjából általánosan igaz lehet. Szerencsére egyikünknek sincs GPS-e a telefonján, így marad a térkép, a józan ész és az activity a helyiekkel. Győzelem, rátérünk a helyes útra. Háhh, a GPS a gyengéknek való!!! J

Helyi arcok 1. ( és helyi kiscica )

Helyi arcok 2.

Helyi arcok 3. ( háttérben a katolikus templom, még a gyarmati időkből )

Helyi kislány,akinek az anyukája ránk sózta a nejlonzacskót a mecsetnél

Ez a Monument igazából csak egy kivilágított szökőkút egy körforgalom közepén, körbevéve nagy és puccos szállodákkal, így inkább gyorsan továbbállunk. Vacsorahelyet keresünk, de történik egy kis baleset, és egy ruhaboltba tévedünk be „véletlenül”, ahol – mivel nőből vagyunk, és a legdrágább ruci is 3.000 Ft – gyorsan bevásárolunk. Micsoda balzsam ez a női léleknek, olcsón szép ruhákat vásárolni! Majd miután csak utcai kifőzdéket (warung névre hallgatnak ) találunk, visszatérünk a tegnapi tetthelyre, a Shanghai Blue étterembe, ahol ismerősként üdvözölnek minket, és újabb fantasztikus vacsorát kapunk: csirkehús és nyárson marhahús kókusztejes-fűszeres lében kukoricachipsszel, Ági desszertje pedig gyömbéres levesben úszó édesbabos gombóckák. Mivel érdemeltük ki ezt a csodát???:)