Hazafelé ballagok a pálma-és banánfák alatt. Az eső most
állt el, a nap gyönyörűen süt, balra rizsföld, jobbra bambuszból épült csirkeól
egy ház udvarán. Az alacsony kőkerítést nem zárja kapu, bárki szabadon
beléphet. Kedvesen rámköszönnek a házból kiszaladó gyerekek, és egészen hazáig
követnek. Bantulban vagyunk, Yogyakarta ( ejtsd Dzsogdszakarta )
„külvárosában”, a turista errefelé szinte ismeretlen fogalom.
Kos Putri, jók ezek az indonéz szavak:) A putri lányt jelent. Érdekesség: a Hófehérke Putri Salju, a Csipkerózsika Putri Tidur...
A jakartai géphez két helyi leányzó jött ki értünk, az
orvosira járnak, és nagyjából ők felelnek a nemzetközi kapcsolatokért. Ők
visznek el minket a szállásra, amit egy házaspár, Miss Yuni és hites ura
üzemeltet. Egy nagy kék emeletes házról van szó, szobák az alsó-felső szinten,
mi ketten Ágival az ajtótól rögtön jobbra lévőben kapunk helyet. Még a teraszra
lépés előtt lekerül a szandál, bent nincs helye semmiféle lábbelinek. Látod
Anya tökre hiába hadakozol velem 25 éve, hogy papucs nélkül ne járkáljak a
házban, van a világnak olyan szeglete, ahol ez egy eretnek tanítás!:)
A házunk
A bejárat
Az előszoba/nappali
Ugyanez a lépcsőről. Van két akvárium is!
A Yuni-házaspár esküvői képe a falon
Miss Yuni olyan 35 körül lehet, bár elég nehéz besaccolni, a
rengeteg színes ruhából csak az arca látszik ki. Nagyon kedves, és nagyon nem
beszél angolul. A szobánk teljesen rendben van: franciaágy,szekrény,asztalka,
fogas és egy ajándék élő gekkó, ami esténként megjelenik a falon, jár egy kört,
majd eltűnik valahova. Semmi extra. Szép nappali, előszoba, helyes kis kert.
Majd megmutatják, hol a WC. Eléggé lepukkantnak néz ki, de ki lehet bírni. Lepakolunk,
szusszanunk, én elmennék tusolni egyet, rá is kontrázok ügyesen, hogy azt
elfelejtették megmutatni, hol a tusoló. Tusoló? – kérdez vissza Miss Yuni
meglepetten. Hiszen az előbb mutattam meg! És kiderül, amitől titkon, mélyen
legbelül tartottam, hogy a WC melletti dézsa hivatott ellátni a
tusoló/fürdő/mosdókagyló funkcióit. Mellékelek egy képet:
Íme!
Akkor most elmondanám, hogy is működik ez a fürdő. Jön az
ember, fel a villany, persze mezítláb, pisil egyet, majd a kék dézsába
bekészített narancssárga füles merítővel leöblíti maga után a budit. WC-papír
nincs, ha hoz magával a szegény pára, a használt formátumot
( amit a WC-be dobni szigorúan tilos, erre külön tábla hívja
fel a figyelmet ) az ajtó előtti kukában elhelyezheti. Ha netán fogat is mosna,
akkor a kis csap alá tartja a fogkeféjét, megvizezi, megmossa a fogát, majd a
szájában felgyülemlett habot tetszés szerint vagy beleköpi a sloziba, vagy le a
padlóra, ami a sarokban lévő lefolyó felé lejt, és ha utánaküld még egy kis
vizet a már említett narancssárga küblivel, talán le is folyik. A „tusoláshoz”
jobb, ha az ember ruha nélkül érkezik, nincs ugyanis csak egy pici fogas, amire
nem fér rá minden, szinte csak a törülköző. Majd mer egy pár kancsó ( persze
hideg ) vizet a nagy kék műanyaghordóból, sűrű anyázások közepette nyakonönti
magát vele, majd jöhet a szappanozás. Ha már minden szépen habzik, jön az újabb
kör hidegzuhany, majd törölközés, és vizes talppal lehet visszacsattogni a
szobába. De komolyan, egy pár nap alatt ezt is megszoktuk. Legalább majd
értékelem otthon a folyóvízzel való tisztálkodást.
A házban rajtunk kívül van még pár indonéz diák, ők tök
jófejek, már összebarátkoztunk, illetve itt van elszállásolva Amalia, a spanyol
cserediák és Athena, az amerikai cserediák is. Mi négyen vagyunk az ügyeletes
bulék BantulbanJ
Persze itt van még Miss Yuni, Mr Yuni
( nem tudom sajnos mi a férj becses neve ), és a kislányuk,
az öt év körüli Zizi, aki annyira nem bízik a buléban, hogy azt se nagyon
engedi, hogy a kis fejét megsimogassuk. Pedig mi itt celebnek számítunk, kérem
szépen! Lesből fényképeznek minket az utcán, a kajáldában ( nem igazán lehet az
utcai étkezdéket étteremnek definiálni ), ránk köszönnek mindenhol, dudálnak az
autóból, szaladnak utánunk, épp hogy autogramot nem kért még senki. Egyébként pont a kórház mögött lakunk,
melynek neve RSUD Panembahan Senopati, amiből sajnos egyik szót sem tudom mit
jelent, de valamelyik a kórház lehet. Mivel az indonézek nem az egyszerű
megoldások hívei, a kórház hátsó ajtaja mindig zárva van, ezért a 10 másodperc
helyett 10 percet gyalogolunk, mire megkerüljük az egész tömböt, ez már egy
indonéznek sok lenne, inkább felpattan a robogóra vagy kocsiba ül. Nem tudom kié
itt a motor-maffia, de gusztustalanul gazdag lehet, mert százával száguldanak
itt a kétkerekűek. Én el sem tudom képzelni, hogy ezek a népek hogy a csudába’
közlekedtek a motorbicikli feltalálása előtt? Valószínűleg sehogy, hanem csak
guggoltak a járdán. Vagy bicajjal, ami most már nem tanácsos, tekintve hogy a kerékpárosok
itt a közlekedési tápláléklánc alját képezik…
Szupermarket a járdán
A kisfiú,aki életében először látott bulét.
Viszont az út a kórházig mesés. Mint már említettem, szinte
kizárólag banán – és pálmafák vannak, mindegyik rogyásig terméssel, hatalmas
zöld banánfürtök és nagy zöld kókuszdiók. Aljnövényzet alig, viszont sok a
mimóza, ami otthon szintén nem túl gyakori. Tyúkok és kakasok flangálnak random
útvonalakon, néha felbukkan egy szalmakalapos bácsi egy pár báránnyal, ja meg
persze a rizsföldek.
Amalia és Athena, úton hazafelé
Reggel pontban fél 8-kor Miss Yuni megjelenik és tálcán hozza
a reggelit a szobába, amit ágyban ülve fogyasztunk el. Én ezt egyáltalán nem
bánom, sőt! Mivel ramadán van, és ők napkeltétől napnyugtáig nem esznek, így
nem venné ki jól magát, ha a többi éhező diák előtt nyomnánk befelé a
tojásrántottát. Első nap ugyanis rántotta volt rizzsel. ( furcsa kombináció, de
itt a rizs a kenyeret helyettesíti, a rizsföldek a búzatáblákat, a rizsszedő
bácsik és nénik pedig a piros Zetor traktort) A menü második nap édes zöld(!)
toastkenyér sajttal meg valami húsos zsemlével, majd követező nap csoki és
keksz. Exponenciálisan romlik az ágybareggeli minősége, ha ez így megy tovább,
személyesen fogok panaszt tenni Miss Yuninál.
A kórházról a későbbiekben fogok írni, naponta többször ég
ki az agyam azon, ami ott megy, szóval megér egy külön bejegyzést.
Délutánonként a spanyol és amerikai delegáltakkal lógunk, be
a városba ( fél óra taksival), vagy a környékre, vagy vacsorázni. Az első napok
nehezen indultak, kellett venni mobiltelefont, esőkabátot, kellett venni
indonéz rúpiát is. Egy forint (Ft) körülbelül 50 rúpia (Rp), elég vicces,
amikor odamegyünk a bankautomatához levenni másfél millió rúpiát, ami 30.000
forint. Egyébként minden olyan olcsó, hogy csak na. 570 forintból bőségesen meg
lehet vacsorázni, a fél órás taxiút olyan 1.000 forint, ez négyfelé dobva
kevesebb, mint a TükeBuszra a jegy. Nadrágot 690 forintért, felsőt 920
forintért vettem. Nagyon kell vigyázni, mert így vagyonoknak lehet a seggére
verni pillanatok alatt, aztán azon kapja magát az ember, hogy plusz egy bőrönddel
megy haza, mert a rengeteg hippifelsőt és batikolt nadrágot, porcelánkészletet,
bőrtáskát meg a bambuszból készült ülőgarnitúrát nem lehet itthagyni, amikor
ilyen jó áron vanJ
Vicceltem, bambuszgarnitúrát nem viszek haza.
Ezt a boltban találtam, arcfehérítő bőrradír. Ázsiában nagy divat a fehér bőr.
Az indonéz mobilom
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése