De a kórház?!

Régóta tartozom Nektek egy kórházas bejegyzéssel, mert végül is szakmai gyakorlat álnéven érkeztem ebbe az országba. A ramadán és néhány adminisztrációs apróság miatt a négyhetes gyakorlat kéthetesre rövidült, melyet aztán annyira nem bántunk, legalább több idő jut utazásra.

Mint már említettem, a kórház neve RSUD Panembahan Senopati, fél órára taxival Yogya belvárosától, az egyetemhez tartozó kisebb oktatókórház. Én és Amalia (a spanyol lány) a szülészet-nőgyógyászatra kerültünk, Ági és Athena (az amerikai lány) pedig az általános sebészetre. Ebben a két osztályban – és úgy az egész kórházban – az volt a közös, hogy szinte senki nem beszélt angolul, aki pedig valamennyire mégis, bár ne tette volna…Például az osztályvezetőm nagyon lelkesen magyarázott, csak soha nem tudtam eldönteni, éppen angolul beszél-e a jóember vagyy bahasa indonézül, olyan erős volt az akcentusa.

A főbejárat

A mentőbeálló

Motorbiciklik parkolnak a dializáló centrum előtt

Maga a kórház a Yogyába vezető út mellett van, a bejárattól baloldalt a mentőbeálló, jobbra kissé távolabb a dializáló központ, előtte a motorparkoló. Belül először az ambulanciák várótermébe botlunk, majd továbbhaladva egy félig nyitott körfolyosó-rendszerbe csöppenünk. Egy emelet van csak, ott irodák találhatók főleg. A belső udvarok valami gyönyörűek, kis halastó koi-pontyokkal, hatalmas virágzó bokrok és fák. A hozzátartozók a folyosókon guggolva várakoznak. Nem bánják, hogy fényképezem őket, sőt!

Elkelne egy ilyen kis kert a PAMOKba is nem?:)

Hello...miszter? -hangzott a bizonytalan köszöntés

Kemoterápiára várva

Az első napomon még benéztem a reggeli meetingre, ahol az osztályvezető és az aktuálisan gyakorlatot teljesítő diákok konzultációt tartottak, egyikük éppen az anamnézisfelvétel és terhesgondozás lépéseiről beszélt. Ráparancsoltak, angolul mondja, szegénykémnek egy óráig tartott mire kiszenvedte azt a 12 darab diát, úgyhogy gondoltuk többször már nem megyünk, csak frusztráljuk a jónépet a bulé jelenlétünkkel. Három hely közül választhattunk nap mint nap: szülőszoba, műtő és ambulancia.

1. A szülőszoba.

Szigorúan tilos utcai papucsban bemenni, le kell cserélni egy külön ide rendszeresített kórházi tangapapucsra. Az indonézek szemmel láthatóan irtóznak a cipő viselésétől, ezért tangapapucsban tengetik mindennapjaikat. Jó ez a lábbeli motorozáshoz, operáláshoz, bevásárláshoz, becak-tekeréshez, buszvezetéshez, hegymászáshoz ésatöbbi. Itt-ott az út szélén lehet látni egy-egy párjavesztett példányt. Sebaj, nagyjából 200 forintért újat lehet venni. Vissza a szülőszobára! Pontosan kétszer annyi bába és nővérke volt jelen, mint amennyi beteg elfér, ez általában jellemző, hogy ezek a népek mindent csoportban csinálnak, mert így sokkal viccesebb, és megoszlik a felelősség. Első reggelem első félórájában tanúja voltam egy gátmetszés érzéstelenítés nélküli összevarrásának, itt égtem ki először, a hideg futkosott a hátamon amikor szegény beteg az oxigénpalackot markolta kínjában, annyira fájt neki. Orvos közel s távol sehol, egy kezdő bába meg a barátnője varrogattak valamit, de baromi rosszul nézett ki a végeredmény. Hallgattunk magzati szívhangot, láttunk vákuumos szülést, én segítettem világra a placentát! Szülés közbeni diagnosztikára csak a magzati szívhangok számolását és a manuális vizsgálatot alkalmazzák, volt ugyan elfekvőben egy CTG, de azt csak a kedvünkért szedték elő. Persze a nővérkékkel is kellett egy jó félórás fotószessönt nyomni, mielőtt elköszöntünk.

2. A műtő.

Nos igen. A műtőblokkban rendes angol WC nincs, de legalább van egy kisebb mecsetféleség, hogy délben a nép vonulhasson imádkozni ( ötször imádkoznak egy nap: hajnalban, délben, 3kor, 6kor és naplemente körül). Egy közös térből nyílik a 3 nagyobb műtő, a középső volt a nőgyógyászoké általában. De nem gond, hogy reggel ott még elhalt ujjat amputáltak, utána meg jött egy császár. A higiénés szabályokat meglehetősen sajátosan értelmezik, a főorvos szerint a műtét utáni infekciók aránya 20-40%, meg a halálozás is elég magas, de szerintük ez így oké…Itt égett ki másodszor az agyam. Meg aztán itt egy műtét vidám esemény ám! Dübörög a dangdut ( hallgathatatlan indonéz popzene) a rádióban, a műtősfiú táncol, némelyik medikus is, egy csávó alszik a sarokban, többen a fal mellett guggolnak. Minimum tizenketten vagyunk jelen egy műtétnél, plusz a beteg, ebből a fele teljesen fölösleges, csak tortát hegesztenek. Myoma-gyanúval operálnak egy beteget, de felnyitáskor a nőgyógyász főorvosnak valami nem tetszik, megnézi gyors az egyetlen miniatűr ultrahang-képet, amiből preoperatíve felállította a diagnózist. CT persze nincs, laparoszkóp nyilván nincs. Marad az ultrahang. Kisvártatva medikusok egy csoportja vihogva szó szerint betuszkolja a hasi sebész főorvost, hogy ugyan vessen már egy pillantást erre a betegre, mire ő matat valamit homályosan a hasüregben, állítása szerint biopsziát csinál, mert hogy malignus tumorgyanú van, és bezárják a hasat. Mint aki jól végezte dolgát, kivonulunk mind a százan a műtőből, és a következő betegre várva mi mással mint fényképezkedéssel ütjük el az időt. Többen csatlakoznak más műtőkből is, ritka alkalom ez, bulé medikusokkal fotózkodni. Összességében élveztem az ittlétet, mert sok-sok császárt láttam, köztük ikreket is! Egyébként Indonéziában kb. 17x gyakrabban születnek ikrek, mint bárhol máshol a világon. Ezt tanúsíthatom, szinte naponta jött egy ikerterhes kismama.

Somebody call a doctor!

A nőgyógyászok műtője

Aki magának mutat valami szamárfül-félét a háttérben, na ő a szülészet osztályvezetője.

3. Az ambulancián.

A doki és legalább három asszisztense asztalok mögött üldögélnek, a kismamák ( szinte mindig kispapákkal és gyerekekkel kísérve) hármasával jönnek be, szépen kikérdezik őket, vérnyomás-és súlymérés, majd ultrahang egy 600 éves géppel. Olyan miniatűr a képernyője, alig látni valamit. A terhesség alatt összesen háromszor csinálnak magzati ultrahangot, chorionbiopsziát és genetikai vizsgálatot itt nem, csak nagyobb helyeken. A szűrésnek egyébként csak tájékoztató jellege van, hogy a család fel tudjon készülni a beteg gyermek érkezésére, az abortusz ugyanis ilyen esetben sem elfogadott. Nehezen lehetett bármi információt kicsikarni belőlük, pedig lett volna ezer kérdésem, de sokszor még a legegyszerűbbeket sem értették, sajnos.

A baba életének első ( és korántsem utolsó!) fotója

Leírnék egy nagyon szép szokást, amit láttam. A placentát ( méhlepényt )az indonézek a baba lelke részének tekintik, ezért megszületése után egy agyagedénybe teszik, hogy a család hazavihesse. Ezt utána kb. 40 napig meleg és napfényes helyen kell tartani, így a babának is mindig meleg lesz. Majd utána a család a kertben elföldeli, és megjelölik a helyet. Mr. Yuni ( a vendéglátónk ) megmutatta nekem, hogy hova temették a kislányuk, az ötéves Zizike placentáját: a terasz mellett a kövezetből hiányzik egy darab. Ha a kislány sír vagy valami fáj neki, az apa fog egy kis vizet, imádkozik, majd ezzel meglocsolja a „sírt”, és állítása szerint a kislány nyomban megnyugszik. Mikor ő maga rosszul van, felhívja az édesanyját, ugyan locsoljon már egy kis megáldott vizet az ő placentájára, hogy jobban legyen. Megkérdezte, mi mit csinálunk a placentával. Mondtam neki, hogy kuka. Erre először a szívéhez kapott, majd a fejéhez, szinte lefordult a székről a szörnyülködéstől, hogy micsoda barbár nép ez a magyar, kidobják a szemétbe a baba lelkének egy részét! Majd mélységes szánalommal nézett rám, hogy most már mindent ért, hogy én szegény pára miért bolyongok a világban, nem találom a helyem, hiszen a placentámmal annak idején rútul elbántak, és a lelkem egy része most is szabadon kószál valahol a szellemvilágban…

Világörökség-vadász 1.: Prambanan, a hindu templomegyüttes

Ezt a bejegyzést Nyiri Bálint garabonciás barátomnak ajánlom, aki 2012 nyarán egy amerikai gyerektábor konyháján senyvedve, két odaégett pizzástepsi tisztára suvickolása között belémoltotta az UNESCO világörökségek felkutatása iránti vágyat. Azóta is nagyjából-egészében ezek mentén szervezem utazgatásaimat, íme hát az első Indonéziából! Nem véletlenül választottuk ugyanis Yogyakarta városát, hiszen innen viszonylag könnyen megközelíthető a Jáva szigetén található két, talán legjelentősebb templomegyüttes, a hindu Prambanan és a buddhista Borobudur. 

Kedden volt szerencsénk eljutni Prambananba. Yogyakarta belvárosából egy darab helyi busszal ki lehet jutni a mintegy 45 percre lévő műemlék-csoporthoz, a jegy 3000 rúpiába kerül, ez 60 magyar forint, szerintem nem egy vészes összeg, aki már eljön Ázsiába, azt hiszem, ezt ki lehet fizetniJ Úgy képzeltem, hogy ez a templomegyüttes a nagy és szép semmi közepén van, ehelyett egy négysávos autóút épült mellé, szerencsére gigantikus a park, és nem hallatszanak be a kocsik. Nyitva tartás napkeltétől napnyugtáig, azaz reggel 6-tól este 6-ig, a belépő nekünk átszámítva kb. 2.200 forint volt, mert ügyesen nem felejtettük otthon a nemzetközi diákigazolványunkat. Ezt a kis darab plasztikot egyébként eddig mindenhol respektálták, meg is kaptuk érte a kb. 50%-os árengedményt.

A Prambanan a legnagyobb és legszebbnek mondott hindu templomegyüttes Délkelet-Ázsiában, Krisztus után 900 körül épült, 1991-ben került fel az UNESCO World Heritage listájára. A három fő templom ( ezek a legnagyobbak a képeken ) a három hindu főisten előtt tiszteleg: Brahma – a teremtő, Siva – a pusztító  és Visnu – a megtartó. A három kisebb szentély pedig az őket szolgáló állatoknak épült: hattyú (Brahma), bika (Siva) és Garuda  ( Visnu „járműve”, a madár-ember lény – érdekesség, hogy az indonéz állami légitársaság neve is Garuda. Tudjátok, a helyi MALÉV. Bocs, csak volt MALÉV). Siva és Brahma templomán látható a Ramayana-relief, ez az egyik legjelentősebb hindu eposzt meséli el domborművek formájában. Erről még később lesz szó.

Nagy szerencsénkre kedd lévén, alig lézengett pár turista, így kedvünkre pózerkodhattunk az ősi templomok előtt, a tonnányi képből itt csak párat tennék közzé. Naplemente előtt két órával értünk oda, így miután megtelt az összes memóriakártya, leültünk háttal a Napnak, és néztük ahogy a templomok színe változik a fényben. Arra gondoltam, hány ezer naplementét láthattak már ezek a kövek? Ahogy ott meditáltunk magunkban, lassan kitessékeltek minket, egyrészt mert záróra volt, másrészt mert kezdődött a balettelőadás. Hajaj most mindenki kapjon a fejéhez, balettet néztünk, úgyám, méghozzá szabadtéren!

Véletlenül se nézek a kamerába

Garuda, a madár-ember ábrázolása a reliefeken

Ugyanis a Prambanan-élményhez hozzátartozik a nyaranta szabadszínpadon előadott Ramayana-balett. Olyan, mint  a szegedi szabadtéri játékok, csak talán egy hajszállal egzotikusabb. Félkör alakú kőpadok, előtte hatalmas színpad, háttérben a kivilágított Prambanan …. Majdnem magunk alá hamuztunk a gyönyörűségtől. A csóróvégre vettünk belépőt, ez is 2000 forint körül volt, ettől persze a VIP részlegre kissé borsosabb az ár, bár a szegedi szabadtéri London-szektorához képest a kanyarban sincs. Amikor itt azt mondják, valami nagyon drága, azt otthon olyan erős középkategóriás árnak titulálnám.

Ez köszönt ránk a színpad mögül

Ramayana

A történet a következőről szól ( én is csak onnan tudom, mert elolvastam a külön erre a célra a gyengébbek és balett-analfabéták kedvéért kinyomtatott prospektust, valamint mert a színpad két oldalán kivetítőn folyamatosan írták, mi is történik éppen). Prabu Janaka, a Mantili-királyság ura férjhez adná leányát, Shintát. Versenyt hirdet a messzi földről érkező hercegek között, melyet Rama, Ayodya hercege nyer meg. Igen ám, de egy másik király, Rahwana is fente a fogát a szép királykisasszonyra, és nem hagyja annyiban vereségét, elindul a fiatalok után. Csellel elrabolja Shintát, és elviszi a kastélyába. Rama és hű szolgálója utánuk ered, itt mindenféle harcok és egyéb összecsapások következnek gyönge másfél órában, egy darab szünettel. Majd a tetőponton Rama visszaszerzi Shintát, de nem hisz az ártatlanságában, így Shinta – bizonyítva, hogy ő érintetlen, hirtelen ötlettől vezérelve felgyújtja magát. De a tűz istene megakadályozza a királyleány halálát, és a fiatalok boldogan élnek amíg vége nem lesz az előadásnak. Nos, a darab elején egy jó kiállású úriember kedvesen köszöntött minket, kérte hogy ne fényképezzünk vakuval, majd röviden vázolta ezt a történetet, és okosan elmondta, hogy a végén ki fog meghalni és ki győzedelmeskedik. Kicsit megharagudtam rá, hogy lelőtte a poént már rögtön a startnál, no mindegy. A leglátványosabb rész az volt, mikor Hanuman, a fehér majom, Rama szövetségese felgyújtotta Rahwana palotáját, azaz két óriási szénakazlat a színpad tetején, nagyjából fél perc alatt égett le teljesen. A szereplők táncát egy  harmincfős gamelán zenekar kísérte. Számomra fantasztikus élmény volt!

A darab végén taps, ujjongás, ilyenek, majd visszatért az úriember, aki csúnyán elárulta a történet végkifejletét, és felszólított minket, hogy mindenki gyorsan fáradjon a színpadra, mert csak pár perc maradt a fotózásra, azaz „photo session”-re ( ha Indonéziába vet  a sors, kedves Olvasó, készülj fel a napi átlag 5x15 perces fotószessönre – ez itt egyszerűen nem maradhat el!). A sok bulé ( mert főleg bulék voltunk a nézőtéren) csak bámult, nem tudta mit kezdjen a helyzettel, Európában nem szokás előadás után felmászkálni a színpadra és a szereplőkkel fényképezkedni! Ekkor az úriember másodszor is felszólította a sok értetlen fehéret, hogy tessék már jönni fotófotóóó mert nem érünk rá! Mi meg jót röhögtünk Ágival a felfelé kászálódó német és holland apa-anya-gyerekek-nagyi csapatokon, és inkább lefényképezkedtünk kint két beöltözött arccal, mert ott legalább nem volt sor. Mert fotófotóóó, aaaaz kell!

Buléáradat a színpadon

Fehér majom meg a többiek

Barlangászás, népitánc, óceán, meg ilyenek

Ki gondolná, hogy egy hétvége alatt a felhőkön túlról a föld alá lehet kerülni? Nekünk sikerült. A tűzhányó-hódítósdi után másnap, csak hogy ne legyen unalmas, beneveztünk egy barlangtúrára. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az indonéz kollégák elmondása alapján mi ezt úgy képzeltük, hogy fürdőruciban beleülünk egy nagy úszógumiba és lecsorgunk a barlangi patakon…ehelyett anorákban, gumicsizmában, mentőmellényben és építőipari védősisakban két kilométert másztunk egy gyengén ( azaz sehogy sem ) kivilágított barlangban, néha nyakig elmerülve a földalatti tóban, miközben a fejünk felett denevérek százai repkedtek.

De kezdjük az elején. Vasárnap reggel 8-ra jött értünk egy autó, az egyik srác a Merapi-csapatból volt a vezetőnk, és jó két és fél óra kacskaringózás után megállapodtunk egy kis kunyhó előtt. A barlangtúrát egy családi vállalkozás üzemelteti, akik szépen beöltöztettek minket, elláttak mindenféle jótanáccsal ( ne verd be a fejed, ne nyald meg a cseppkövet, vagy ha igen legalább ne törd le, a denevér nem játék, stb. ). Négy helyi barlang-ász jött velünk, szerencsére csak nekik volt lámpájuk, így még izgalmasabb volt a túra. Én egészen a közepéig meg voltam róla győződve, hogy a hatalmas úszógumik itt lesznek elrejtve valahol, és nemsokára beleülünk és minden szuper lesz. Egyre türelmetlenebbül kérdezgettem az indonéz csajt, aki ide beszervezett minket, hogy hol is vannak az úszógumik? Mire végre a felénél kinyögte, hogy ja lehet kicsit benézte, és mégsem lesz ilyen…Na köszi, erre én is rájöttem, mikor először léptünk bele a tóba, és derékig elmerültem, azonnal átázott mindenem, a legjobb rész volt, amikor a csizmám megtelt vízzel. Azt hiszem nem egyszer guánóban tapicskoltam a kis kezemmel, hogy el ne taknyoljak valahol a sötétben. És ez így ment két kilométeren keresztül, be a vízbe, ki a vízből…Nagy megrázkódtatás ért, mivel nem erre készültem lelkiekben, főleg nem a Merapi-survivor-túra után, de így utólag visszagondolva tök jó program volt.

Itt még bíztunk az úszógumis opcióban

Alászállás

Ekkora nagy volt a cseppkőoszlop

Sok-sok Batmanek

Elmesélték, mi a különbség a sztalaktit és sztalagmit között, azt a két betűt kivéve. Az egyik felfelé nő (függő cseppkő), a másik lefelé (álló cseppkő), és egyszer csak összeérnek. Láttunk hatalmas fehér fonalas gombát, fürtökben csüggő denevéreket, rákokat a tóban, fosszíliákat, fátyol alakú cseppköveket. Egy hatalmas cseppkő-oszlopnál megálltunk arcot mosni, mert az oszlop üregéből kifolyó tiszta víz a helyiek szerint mágikus erejű, aki ebben megmossa az arcát, valóra válik az álma. Megmostam, biztos ami tuti. Régebben a falu lakosai ide jártak le tiszta vízért, illetve fürdeni is. Kellemesen hűvös volt a hőmérséklet, főleg a földfeletti kánikula után.

Fátyol-cseppkő

Itt jöttünk ismét napvilágra

A barlang után utunk egy másik, közeli falucskába vezetett, ahol a szervező indonéz lány (Sussy) bátyja és pár diáktársa társadalmi munkát végeztek. Ezek az egyetemista fiatalok egy hónapot laktak ebben a kissé elszigetelt faluban, hogy megismerjék a szokásokat, hagyományokat, és kicsit fellendítsék a kulturális életet. Minket mint sztárvendégeket hívtak meg a vasárnapi ünnepségükre, ahol a tradícionális jávai táncot, a jatilan-t (ejtsd dzsátilán ) táncolták el, gamelán zenével kísérve. A gamelán jávai illetve balinéz zenei együttest takar, a hangszerek benne xilofon, gongok, dobok, bambuszfuvola, időnként énekhang. Olyan, amitől az ember egyenként tépi ki a haja szálait, ha itthon hallgatja. Autentikus környezetben azonban egészen hallgatható, szerintem.

Vissza a faluhoz. Képzeljétek magatok elé: megérkezik a négy bulé csaj, szaladnak elénk az egyetemisták, hogy jujistenem már mindenki nagyon izgatott, mert ebben a faluban még soha de soha nem járt fehér ember, bulét is maximum tévében láttak a lakosok. Gyanítom, hogy nem kamuzott, mert ahogy sétáltunk befelé a földúton, nyílt szét a tömeg, és ötszáz szempár, a falu teljes lakossága egy emberként bámult ránk. Leírhatatlan érzés volt, kábé valami nagyon különleges és ritka állatnak éreztem magam, amitől félnek is meg gyönyörködnek is benne. A legtöbben homlokráncolva és gyanakodva, páran őszinte döbbenettel az arcukon néztek ránk, elvétve láttam egy-egy mosolyt is. Hozzánk érni csak a gyerekek mertek. Az embercsoportosulás közepén volt egy elkerített, poros színpadi rész, ezt állta körbe a falu apraja-nagyja, mi pedig kaptunk négy külön széket, és a főhelyre lettünk ültetve, mint ahogy az amerikai elnököt szokás. Továbbra is mindenki minket bámult, így nagyon megkönnyebbültem, amikor jöttek a táncosok, és rájuk irányult a figyelem. Én ezenközben kiélhettem emberfotózási hajlamaimat, ennek eredményeit alább csatolva láthatjátok.

Jávai nagymamák

Ebbe a huncut mosolyba két perc alatt belezúgtam:)

"Gyanús nekem ez a bulé." - de amikor megmutattam neki a képet, elmosolyodott.

Apróságok, háttérben a zenészekkel

Ő volt a legszebb kislány, szerintem

 Maga a tánc nekem személy szerint tetszett, 12-14 éves kislányok adták elő, színes ruhákban, festett arccal. Finom, könnyed, apró mozdulatok, összehangolva a zenével, csak semmi hirtelenség. A csúcspont az volt, mikor kis színes papírlovakat vettek elő, apró ostorokkal, és azokon lovagolva táncoltak tovább. Ezzel a tánccal a lovakat ünneplik, és kapcsolatot teremtenek a szellemekkel, állítólag, legalábbis ezt sikerült kiszedni az egyetemistákból. Búcsúzásképpen jött persze az indonézéknél elmaradhatatlan photo-session, a csoportkép, amikor a táncosok mögé minket is szépen beállítottak, a bulé mindig emeli a fénykép színvonalát. Hozzám külön odajött még két táncos kislány, és a BlackBerry-telefonjukkal lefényképezkedtek velem. Mert fehér ember ugyan még nem volt itt, de azért BlackBerry nélkül nem élet az élet…

Jatilan-táncosok

Fotófotóóó

A napot az Indiai-óceán partján zártuk, tudjátok, csak leugrottunk megnézni a naplementétJ Persze itt sem úsztuk meg a „Hello Miss, may I take a picture with you?”-t. Hatalmasra csaptak a hullámok, ment le a nap, fotózkodtak a tinilányok, kókuszdióból kókuszlevet szürcsöltem, egyszóval rendben folytak a dolgok a világban. Még gyertyafényes halvacsorát is kaptunk egy partmenti warung-ban.

Amalia, Athena és Della. Igen, a kendővel a fején fürdött.

A harmadik óceánom:)

Vulkanológiai kitekintés

Csütörtök délután elkövettem egy műhibát. Betértünk ebédelni egy kis kunyhóba úton hazafelé. Főtt kaja, baj nem lehet, illetve de...egy pillanatra megháborodtam, és jeges teát rendeltem jó sok jéggel. Valószínű nem ásványvízből készítették...Érkezés után egy héttel utolért az „utazók hasmenése”, és levert a lábamról. Nos, el lehet képzelni, hogy egy ilyen helyzetben már kibírtam röhögés nélkül, hogy a „fürdőszobánk” olyan amilyen, és se szappan, se WC-papír…És hogy teljes legyen a gyönyör, hajnali fél 3kor megérkeztek a házba a dobosok. Ez egy szép szokás, szintén a ramadánhoz kapcsolódik. Emberek egy csoportja hatalmas dobokat verve HAJNALI fél 3-kor körbejárja a falut, ütemesen és jó hangosan verve a hangszereiket, és nem csak hogy elhaladnak a házak előtt, be is mennek, sőt körbejárnak. Szerencsére minket sem hagytak ki, így két hasmenés és hányinger között, mikor végre elszenderedtem, arra ébredtem, hogy itt vannak az ajtónk előtt. A magyarázat: mindenki keljen fel és reggelizzen még egy utolsót, mert napkelte után már nem lehet. El lehet képzelni, hogy ezen a ponton kissé megcsappant a vallási toleranciám…

De mindez nem sújtott volna oly mértékben, ha nem a műhibát követő napon, péntek délután indulunk meghódítani a Merapit, ami Indonézia legaktívabb vulkánja. A kocsiba még úgy szálltam be, hogy hányingerem volt és az ájulás kerülgetett. Valami hatodik érzék azt súgta, ne induljak el, de azt gyorsan elhallgattattam.

A Merapiról ( Gunung Merapi, Tűzhegy ) röviden: Yogyakartától autóval  körülbelül két órára helyezkedik el ez a 2930 méter magas tűzhányó, mely mint már említettem, az ország legaktívabb, és a világ 17 legveszélyesebb vulkánjának egyike. 1538 óta rendszeres kitöréseket regisztráltak, az utóbbi húsz évben kitört 1994-ben, 2006-ban, és 2010-ben. Meg lehet guglizni, micsoda pusztítást vitt végbe, gyakorlatilag hamuvá égetett minden erdőt, falut, embert, állatot, ami a láva útjába került. Összesen 324-en haltak meg, 320.000 embert evakuáltak.

Eme megnyugtató tények birtokában, illetve azon felbuzdulva, hogy közel 30 órája semmit nem ettem, de legalább a WC-n töltöttem az éjszakát, gondoltam soha jobb alkalom nem kínálkozik, én bizony megmászom ezt a vulkánt! Illetve az alaptáborig elmegyek a többiekkel, és ha hajnalban, amikor indulunk a csúcsra napfelkeltét nézni, nos ha akkor nem érzem magam jobban, maximum lent maradok. Igen ám, csak hogy az indonéz kollégák ( négy fiú jött velünk, helyiek, egy utazási irodánál dolgoznak), valahogy elfelejtették említeni, hogy az alaptáborig is 3 órát kell mászni felfelé a kukksötétben, olyan emelkedőn, hogy Pécs legmeredekebb utcája ahhoz képest Kisalföld. És véletlenül csak feleannyi lámpát hoztak, mint ahányan vagyunk. Lényeg, hogy valami önkívületi állapotban, éjfélre felküzdöttük magunkat egy viszonylag lapos területre, ahol a srácok felverték a sátrakat. Kaptam egy kellemes állott lábszagú hálózsákot, de mivel annál jobban fáztam, inkább belebújtam, de így is csak forgolódtunk egész éjszaka, senki nem nagyon tudott aludni. Hajnali négykor kelés volt. Megkérdeztem a csapatfőnököt, mégis kábé mennyi innen a csúcs? Mert ha már idáig felvonszoltam magam, csak elmegyek a tetejéig! Azt mondta, ááá nemsok, maximum egy óra. Aha, köszi, na itt újból bebizonyosodott, hogy indonézék időben és térben teljesen dezorientáltak. Elég az hozzá, hogy az első kétszáz méteren kileheltem a lelkem, előreküldtem a többieket, velem meg hátramaradt egy Adid nevű fiú, aki állítása szerint már egyszer volt fenn ezen a hegyen. Fasza. De nem szólok egy szót se, mert konkrétan megmentette az életemet, ugyanis a végét már 2 perc menet – 5 perc pihenő arányban toltuk,  úgy rogytam le a földre, hogy tökre nem érdekelt, hogy a hajam is sáros lesz, szegény srác meg nyomkodta a kezembe a vizet meg a száraz kekszet ( a táskámat már rég ő cipelte), és párszor utánam kellett kapnia a kezével, mert dőltem hátrafelé. Aztán úgy voltam vele, inkább itt lefekszem és csendben elhalálozom, elég szép hely ez, egy aktív vulkán tetejéhez közel….Aztán ahogy ott agonizáltam, egyszer csak elkezdett világosodni. Eltűntek a csillagok, a horizonton megjelent egy narancssárga csík, majd percek alatt egyre feljebb emelkedett, és a felhők felett, a hegyek mögött felkelt a Nap, és beborította fényével a szemben lévő vulkánt, a Merbabu-t, Merapi kistestvérét. Ekkor úgy gondoltam, talán mégsem most fogok meghalni, hanem majd egy kicsit később. Innen már tényleg nem volt messze a teteje, bár a kráterhez nem tudtam felkapaszkodni, mert sajnos a fényképek elkészítése után nekidőltem a vulkán áldozatainak emlékére emelt építménynek, és elaludtam….

Merbabu  - ő már nem aktív, de vulkán

...mert Anna egy vulkán tetején is képes elaludni:D

Mire magamhoz tértem, már a többiek is visszaereszkedtek hozzánk a krátertől, és indulhattunk lefelé. Ami szintén nem volt egy leányálom, de szignifikánsan jobb volt, mint a felfelé vezető út. Az alaptáborban ebédeltünk egyet, én aludtam még egy órácskát, majd lezúztunk ( a végén már kábé négykézláb ) a kocsikhoz. Azért elmorzsoltam pár Miatyánkot, mielőtt elterültem a parkolóban… És hogy megérte-e? Nézzétek meg a képeket, és döntsétek elJ

Lehet látni, hol folyt le a láva

...és erre ment a tűzfolyam lefelé a hegyről

Éljen a csapat!:)