Kedves Olvasó! Elnézéskéréssel tartozom a hosszú szünet
miatt, már többen aggodalmatokat fejeztétek ki, ugyan mi történt, miért nem
írok? Hát elmondom, Bali történt, másfél hete érkeztem eme csodás szigetre,
melynek krónikáit több bejegyzésen keresztül lesztek kénytelenek
hallgatni…Node! Idáig el is kellett jutni. Ennek kalandjait regélem el Nektek
ebben a szokatlanul hosszúra nyúló bejegyzésben. Vegyetek egy bögre kávét/teát
a kezetekbe, dőljetek hátra és olvassátokJ
A történet fonalát Yogyakarta vasútállomásán vesszük fel,
július 26-án, egy szombat estén. Miután könnyes búcsút vettünk Miszter és
Miszisz Yunitól, szállásadóinktól, eltaxiztunk a vasútállomásra, ami nagy
meglepetésemre messze felülmúlta várakozásaimat: biztonsági őrös
beléptetőrendszer, bőrfoteles váróterem az emeleten, 0-24-ben nyitva tartó
kávézó, és ingyen wifi! A Keleti-Nyugati-Déli-pályaudvarok példát vehetnének!
Egy héttel ezelőtt interneten vásároltunk jegyet Malangba, Kelet-Jáva egyik nagyvárosába.
Feltett szándékunk volt ugyanis – a Merapi-vulkán meghódításán felbuzdulva –
hogy megmásszuk a másik két híres vulkánt is Jáva szigetén, nevezetesen a
Bromo-t és az Iljen-t. Ezekre a helyekre nem nagyon egyszerű eljutni, de
legalább bonyolult, és alkalmanként drága.
Így szeltük át Jáva szigetét
Szóval a vonatunk Malangba hajnali 3-kor indult volna, ha
nem késik egy órát, de késett. Az executive class-ra vettünk jegyet ( 10.350 Ft ), volt még
business ( ez a középkategória) és economy ( ez a fapados). Az executive-ra a
jegy kétszer annyi volt, mint az economyra, de csak kicsivel drágább, mint a
business-re, szóval gondoltuk kirúgunk a hámból. És milyen jól tettük. Ugyanis
lehet, hogy a menő executive-on hátradönthető ülés volt, de maximumon ment a
légkondi, és nem sűrűn takarítottak…Összesen tíz órát vonatoztunk, majd
Malangba érve egyből buszra szálltunk, és Probolinggo-ba zötyögtünk. A busz
olcsó ( kb. 500 Ft ),
a körülmények indonézek (mint azt már korábbi bejegyzésemben említettem volt). A három spanyol lány ( Amalia volt velünk
gyakorlaton, plusz még két másik leányzó) voltak szívesek és megengedték, hogy
betársuljunk hozzájuk a Bromo-túrára, így ugyanis jóval gazdaságosabb volt az
autóbérlés. ( Kb. 2500 Ft-ra jött ki az egész túra) Az egyikük még szállást is
szerzett a CouchSurfing oldalon, bár ez utóbbiban nem volt sok köszönet, majd
meglátjátok. Aki még nem hallott róla: a CouchSurfing egy olyan oldal, ahol
meghirdetheted, ha van egy szabad kanapéd/ágyad, és fogadhatsz utazókat a világ
minden tájáról, ami jó neked, új emberekkel találkozol, és jó a turistának is,
ugyanis nem kell fizetni a szállásért, a rendszer szívesség-alapon működik. Én
eddig csak egyszer próbáltam, Rotterdamban, akkor brazil cserediákoknál
aludtunk egy éjszakát, együtt főztük a vacsit, saját szobánk volt, reggelit is
kaptunk, szóval nagyon jó élményként maradt meg bennem.
Vissza Indonéziába! Probolinggo világváros buszállomásán
Dodik ( ő lesz a szállásadónk, angolul mérsékelten jól beszélő srác) és egy
barátja, a sofőr, összeszedtek minket,
csomagjainkat pedig ismeretlen helyre, egy másik „baráthoz” transzportálták.
Már megfigyeltem, hogy ha bármire szükség van (taxi,szállás,információ), itt
mindenkinek van egy barátja valamire, I will call my friend, mindig ez a
válasz, aki véletlenül éppen azzal foglalkozik, ami neked kell. A hétszemélyes
kocsiban ültünk kilencen: a három spanyol lány, Ági, Athena (az amerikai lány)
és én, valamint egy random japán hátizsákos turista (Tomo, ő még később Balin
is előkerül), Dodik és a sofőr. Azt hittem, hogy az egész estét betöltő
vonatozás majd félnapos buszozás után esetleg letusolhatok, de nem, közölték,
hogy most azonnal indulunk megmászni a Bromo-t, mert ma ért véget a ramadán, és
holnap turisták százai támadják be a vulkánt, esélyünk se lesz. Oké, csak az a
bökkenő, hogy rajtam tangapapucs volt, és a mászócipőm a kofferban maradt, ami
ugye ismeretlen helyre távozott. De nem volt apelláta, egy óra kéjutazás (arcom
eggyé vált a hátsó üléshez tartozó ablakkal) a kanyargós hegyre fel, és már
gyönyörködhettünk is a naplementében, melyhez a díszletet a Bromo és a többi
környező vulkán szolgáltatta.
Szép, nemdebár?
Majd Dodik megmutatta nekünk a titkos lejárót, ami a
homoksivatagon át elvezet a Bromóhoz, és így legalább nem kellett kifizetnünk a
cirka 4.000 forintos belépőt a nemzeti parkba ( Bromo Tengger Semeru Nemzeti
Park). Nekivágtunk hát a sivatagnak, na nem volt vészes, 45 perc alatt elértük
a Bromo lábát, innen meg húsz perc alatt fenn voltunk a kráternél. Sehol senki
rajtunk kívül ( a napfelkeltéhez érkeznek a turistahadak), csak pár kósza lovas
és dzsip, akik jó pénzért felvisznek oda, ahova gyalog is fel lehet jutni. A
kráterhez már lépcsők vezetnek fel, és ha bírod a kénszagot ( mint
Kehidakustányban a záptojásszagú gyógyfürdőben – dejóóó is volt!), akkor lehet
ámuldozni a hatalmas kráterből felfelé gomolygó füstben. A Bromo is aktív
vulkán, persze, de mivel elég kicsi, és nincs is falu a közelben, kitörésekor nem csinál
akkora apokalipszist, mint a Merapi.
Útban a Bromo felé
Magányos, de nem cédrus
Árva tangapapucs...nem csak én másztam flipflopban, ezek szerint
A kráterhez vezető lépcsőkről visszatekintve
A kráter oldalán sok-sok virágcsokor
látható, ehhez tartozik egy legenda, amit most itt közkinccsé tennék:
A szultánnak és feleségének nem született gyermeke, pedig
nagyon vágytak már az utódra. Kérték az isteneket, hogy ajándékozzák meg őket
gyermekekkel. Az istenek meghallgatták őket, és megígérték, lesznek utódok, de
cserébe a legkisebbet fel kell áldozniuk, köszönetképpen. A szultán és felesége
beleegyeztek, s nemsokára gyerekzsivaly töltötte be a palotát, ugyanis egymás
után huszonöt csemete született. Az istenek azonban benyújtották a számlát, és
követelték, hogy a legkisebb fiút dobják a Bromo kráterébe áldozat gyanánt. A
szülőknek persze nem volt szívük ezt megtenni, mire az istenek megfeneyegették
őket, hogy ha nem teljesítik a megállapodást, a vulkán kitör és a földdel teszi
egyenlővé a virágzó várost. Meghallotta ezt a legkisebb fiú, elindult hát, és
belevetette magát a forró lávába, önmagát áldozva fel, hogy megmentse a várost,
a szüleit és testvéreit. Az ő tiszteletére dobják a látogatók a virágokat a
kráterbe.
Füstölgő Bromo
Emlék-lakat
Visszaérve az autóhoz, már bőven sötét volt, s Dodik
elkalauzolt minket a házához, közben többször megkérdezte, hogy biztosan nem
akarunk-e inkább hotelbe menni, mert az ő körülményei elég indonézek. Mondtuk
ááá nem gond, nem vagyunk mi válogatósak! Dodik egy kicsi faluban lakott
valahol a hegyoldalban, sötét volt ezért nem láttuk, merre mentünk, plusz én el
is aludtam. Megérkezvén egy nagy csapat fogadott minket, Dodik népes családja,
akik mind egymás mellett laktak. Tyúkok és kacsák szaladgáltak mindenfelé, ajtó
nem volt a házakon, elektromosságon kívül semmi egyéb komfort. A házba belépve
rögtön leültettek minket, majd – mivel Dodikon kívül senki nem beszélt egy árva
kukkot sem angolul – a húszfős família csak állt/ült és bámult minket. Elég
kényelmetlenül éreztem magam, szerettem volna már így 24 óra utazás plusz egy
vulkánmászás után lefürödni, hát érdeklődtem, hol tehetem ezt meg? A következő történt:
kivezetnek a hátsó kijáraton, és egy malacól-jellegű betontákolmányra mutatnak,
hogy ez az. Nyeltem egyet, és nekivágtam, tisztálkodószerekkel felvértezve.
Jobbra nézek, három tehén kacsint vissza rám, egy tyúk a kiscsibéivel
méltatlankodva kikerül. Elbotorkálok a sötétben a szénabálákkal szegélyezett
úton a „fürdőig”. Ilyet még nem láttatok…A fél tető hiányzott, a másik fele
palatető, egy árva izzó pislákolt középen. Jobbra egy nagy betonvályú, benne
víz, a csap nem működött. Balra egy nagy placc, szélén egy lyuk, ez lett volna
a WC. Cuccaimat egy rozsdás százasszögre akasztottam, ami a málló vakolatos falból kandikált ki árván.
Fogtam a szebb napokat látott csöbröt, és merítettem a kétes tisztaságú vízből,
miközben egy kacsa nézett be a deszkaajtó résén át. Annyira szürreális volt az
egész, itt állok valahol Kelet-Jáván, halvány lila segédfogalmam sincs hogy
pontosan hol, egy vadidegen család vendéglátását „élvezve”, és merem magamra a
vizet egy vályúból, miközben egy kacsa kukkol. Először sírni akartam, aztán inkább elröhögtem
magam, ez tűnt a túlélés szempontjából a kedvezőbb opciónak. Én még jól jártam,
ugyanis Athena másnap reggel mesélte, hogy amikor ő ment fogat mosni, a
vályúból egy jól megtermett hal bukkant a felszínre, majd tűnt el ugyanolyan
gyorsan. Multifunkcionalitás, ez az indonéz kollégák jelszava. Fürdő és
akvárium egyben, na meg spájz is, a halat úgyis elfogyasztják nemsokára.
A fürdőbe vezető út
Dodik,anyukája és mi
Kifelé menet még odabiccentettem egyet a teheneknek, majd
megmutatták a szobát, ahol Ágival alszunk majd. Szerintem az ágyneműt még soha
nem mosták ki, így leterítettem az Etihad Airlines járatáról eltulajdonított
takarót (milyen jó, hogy lenyúltam, most van mire feküdni! Amúgy a takaró az
utazás további részében is rendkívül hasznosnak bizonyult.). A párnát a
sarkánál fogva kitettem az éjjeliszekrényre, ugyanis szabályosan ragadt a
kosztól. Amikor Dodik az anyukájával benézett, nagyon csodálkoztak, hogy miért
nem használjuk a párnát? Előadtam egy ködös sztorit arról a fura magyar
szokásról, hogy mi elvből nem alszunk párnán, tiltja a vallásunk. Ügyelve, hogy
le ne csússzak a takaróról, éjfél körül álomba szenderültem. Hajnalban
tűzijátékra és hangos éneklésre, örömujjongásra ébredtem: a falubeliek
ünnepelték a ramadán végét. Hajnali fél ötkor. Lehetetlen volt tovább aludni.
Ajtaja persze nem volt a szobának, így betévedt egy nő, fogalmam sincs ki volt,
felkapcsolta a villanyt majd vihogva kirohant, eltévesztette a házszámot,
gondolom. Majd bejött egy macska is (volt a háznál vagy száz), az meg megállt
az ágy mellett és elkezdett nyávogni, mintha fizetnének érte. Pánikszerűen
hagytuk el a helyet reggel kilenckor. A család tényleg nagyon kedves volt, csak
hát fáradtak is voltunk, meg folyton bámultak is, meg a ház se volt nagyon
EU-konform…Szóval kissé megtépázott idegekkel szálltunk fel a buszra Ágival és
Athenával, és indultunk a következő úti cél, az Iljen vulkán felé. A spanyol
lányok szerveztek magunknak idegenvezetőt meg szállást, ahol nekünk már nem
volt hely, így kedvesen felajánlották, hogy innentől oldjuk meg magunk…Nem is
láttuk őket aztán többet, csak egyszer még véletlenül összefutottunk az Iljen
tövében.
Probolinggóból – a Lonely Planet tanácsa alapján –
Bondowoso-ba buszoztunk (újabb két óra luxusbuszozás), innen lehet ugyanis a
legkönnyebben megközelíteni az Iljen-vulkánt. Szállást is néztünk magunknak az
útikönyvből, meg hogy hogyan kell oda eljutni, szóval nagyon hasznos a Lonely
Planet, tudom ajánlani. Igen ám, csak amikor megérkeztük Bondowosóba, közölték
a helyi erők ( hivatalosnak tűnő arcok) hogy micsoda pech, ma már nem megy busz
oda, ahova mi mennénk, megjegyzem délután kettő óra volt! És csakis egy módja
van annak, hogy elérjük célunkat még ma, ha bérelünk tőlük egy autót sofőrrel
átszámítva potom 12.000 forintért. Fél óra alatt minden képességünket
latba vetve lealkudtuk ezt az összeget 10.000 forintra, és már jött is a barát,
aki éppen transzporttal foglalkozott…Fura egy rendszer ez, a turistákat ott
ejtik át, ahol tudják, füllentenek a buszokról, hajókról, hogy már nem is
járnak, de még a hivatalos jegyirodában is!!! Majd felajánlanak egy sofőrt
elképesztő pénzekért…nem állítom, hogy velünk is ez történt most, lehet hogy
tényleg nem ment busz ( az útikönyv szerint délután 4-kor menne az utolsó…), de
többször, több helyről hallottam már, hogy itt ez a taktika, sőt sokszor a
helyi járatokra a turistáknak jóval drágább a jegy, mint ugyanoda a helyieknek.
Sajnos ez megy sok-sok helyen, például Indiában is, úgy tudom a Taj Mahalba ötször annyi a belépő, ha turista vagy….Ez egyike azon bosszúságoknak, amin
túl kell tenned magad, ha utazol, különben hazavágja a hangulatodat. Van
ilyenből bőven, de hát itt vagyok, utazom, mert összességében nekem még mindig
megériJ
Szóval jött ez a sofőr, két keserves órát robogtunk
tengelytörő utakon, majd megérkeztünk az Arabica szállóhoz, az Iljen-vulkán
tövében. Foglalásunk nem volt, készpénzünk sem, csak reméltük, hogy nem
küldenek el, ugyanis nem volt B tervünk. Iszonyatos szerencsénk volt, mert
megkaptuk a legeslegutolsó szobát, csak hát nem tudtunk fizetni, mert kártyát
nem fogadtak el…a legközelebbi pénzváltó és ATM meg kétórányira van innen
autóval. Egyedül nálam volt amerikai dollár készpénzben, nagy nehezen
meggyőztem őket, hogy fogadják el, valami baromi rossz árfolyamon átváltva, de
mit bántam én, ha kapunk érte egy ágyat meg meleg vezetékes vizet. Így sem volt
egyébként annyira horribilis, hárman fizettünk összesen kábé 10.000 forintot. Azt
hiszem, itt ért el minket egy lelki mélypont, legalábbis engem. Nagyon fáradt
voltam, rúpiám egy szál se, még meg kell mászni a vulkánt is, amihez hajnali
egykor kell indulni, és utána még el kell jutni valami kikötőbe is, hogy
átjussunk Bali szigetére, ahol még szállásunk sem volt, csak egy halovány terv,
hogy merre induljunk. Kétségek között hajtottam álomra a fejem.
Az Arabica szálló bejárata
Fél egykor csörgött a vekker, a dzsip már várt minket. Előző
este lezsíroztuk a szálloda főnökével, hogy a sofőr megvárja, amíg leérünk a
hegyről, és utána elvisz minket a kikötőbe, és megáll egy ATM-nél, hogy ki
tudjuk fizetni. Szóval kocsival nagyjából 20 percet mentünk az első
checkpoint-ig, ahol kipengettük a súlyos 300 forintos belépőt, majd nekivágtunk
a vulkánnak. Lámpánk persze nem volt, miért is lett volna? Athena az
iPhone-jával világított, meg szerencsére annyira sokan voltak körülöttünk, hogy
láttuk is néha, hova lépünk. Sok helyen írják, hogy vezetőt kell bérelni, szerintem felesleges pénzkidobás, teljesen egyértelmű az út felfelé, csak követni kell a többieket. Egy közepes nehézségű hegymenetben egy óra alatt
felértünk a kráterhez, ahol nem láttunk mást, csak a mélyben pislákoló kék
lángokat. A turisták jórészt ezért a „kék tűzért” másznak fel ide napkelte
előtt. Lent a kráterben kénkitermelés folyik, a munkások már jóval előttünk ott
voltak. Veszélyes és egészségre káros egy kénbányában dolgozni, ezeknek a
szerencsétlen dolgozóknak két hatalmas kosarat (egyenként 40 kg a súlyuk) kell a
kráterből felcipelni azon az úton, ahol én gatyaféken mentem le. Mindezt
persze potom pénzért. Lent pedig annyira erős a kénszag, hogy csípi a szemed, szerencsére
kéznél volt egy műtősmaszk ( mostantól mindig lesz nálam egy, ez is többször
hasznosnak bizonyult!), így legalább tudtam lélegezni.
A kráter tetején egy tábla figyelmeztet az életveszélyre,
azaz senki ne menjen le oda, mert több óvatlan turista is életét vesztette már
odalent. Minket ez nem nagyon zavart, az iPhone fényénél alászálltunk,
tekintetünket megbabonázta a mélyben a kék
tűz. Nem volt egy sétagalopp, én félúton bemutattam egy igen elegáns
fenékreesést, eredménye tenyérnyi bőrhiány a bal combomon, meg két
lehorzsolt tenyér. De ez is megérte. A kék tűzet óriási sárga kéntömbök vették
körül, sajnos jó fotót nem tudtam csinálni, ehhez az én kis Fujifilm gépem
kevés, hát kölcsönveszek párat az internetről.
Athena is beállt kénányásznak, egy kicsit
Kénóriások a kráterben
A kék tűz. Forrás: Google Pictures
A kék tűz, meg a kén. Forrás: Google Pictures
És ilyen világosban. Forrás: Google Pictures
Egy pontot lehetett látni, ahogy a csöveken keresztül előtör
a cseppfolyós kén, és nonfiguratív alakzatba rendeződik. Hogy miért kék a láng,
azt ne kérdezzétek, nem figyeltem eléggé kémiaórán. Aki tudja, írja meg nekem,
hálás leszek érte!
Miután már nem bírtuk tovább a kénszagot, és kigyönyörködtük
magunkat a kékségben, visszamásztunk a peremre, hogy onnan nézzük a
napfelkeltét. Még bőven sötét volt, mikor felértünk. Soha ilyen csillagos eget,
soha ennyi hullócsillagot nem láttam! Elindultunk a peremen, útközben
összeszedtünk egy 19 éves angol csajszit, Ellent, aki később Balin is
útitársunk lett. Ahogy kelt fel a nap, lassan világosodott és eloszlottak a
felhők, a szemünk elé tárult a kráterben elterülő hatalmas, kék tó, háttérben a
hegyekkel és a felhőkkel. Mikor ezt megláttam, nos, azon pillanatok egyike
volt itt Indonéziában, ami könnyeket csalt a szemembe…
Kawah Iljen
Summit of my life!!!
Napfelkelte
Vagy egy órát ájuldoztunk a gyönyörűségtől, mire rászántuk
magunkat az indulásra. Lefelé persze még gyorsabb volt, és a dzsip is ott várt
minket. Nagyjából másfél óra volt lefelé az út, egészen a kikötőig vitt minket
a sofőr. Ott megváltottuk a jegyet, nem volt vészes, ha jól emlékszem 600
forint körül, és felszálltunk a Balira tartó kompra. A nap második csodája
volt, mikor a hajón ülve, jázminteát szürcsölgetve először láttam meg az
istenek szigetét. Nagyon hosszúra nyúlt ez a bejegyzés, innen folytatom, senki
ne menjen sehová, a reklám után jönnek a Bali-krónikák!
A háttérben Bali
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése