Van egy sziget Balitól nem messze ( „csupán” négy óra
komppal), Lombok névre hallgat. Legnagyobb látványossága a Rinjani-vulkán, melynek közepében
szintén van egy tó, mint az Iljennek, de meg van fejelve egy plusz kis
vulkánnal a tó közepén. Ilyen vulkán-a-vulkánban. Biztos szép lehet, én csak
képen láttam.
Történt ugyanis, hogy Athenával és Ellennel áthajóztunk eme
szigetre, ugyanis ők okvetlenül meg akarták mászni ezt a Rinjanit. Nekem is
megfordult a fejemben, de 12 óra kemény hegymenet lett volna, és ezt ők egyetlen
éjszaka alatt akarták abszolválni. Nekem vulkánból több volt a soknál ezen a
nyáron, szerettem volna pihenni egyet meg kicsit körülnézni Lombokon. És milyen
jól tettem, ugyanis a lányok lámpája lemerült, ott álltak a vulkán közepén a
sötétben, és nagy szervezések után végül én rendeltem nekik egy taxit a nemzeti
park bejáratához, így aztán vissza tudtak jönni a hotelbe. A hatodik érzékem
súgta, hogy ne menjekJ
Szóval ott maradtam egyedül Lombok szigetén, gondoltam
felfedezem a környéket. Regéltek egy Senggigi Beach nevű strandról, ami
állítólag fantasztikus. Béreltem hát gy bicajt, és GPS nélkül persze, fejemben
a térképpel nekivágtam, majd azzal a lendülettel el is tévedtem. Ami nem
bizonyult túl jó ötletnek.
Lombokon valahogy mások voltak az emberek, mint Jáván vagy
Balin, és ezt több utazótól is hallottam már. Itt jön az indonéz álomutazásom
nem olyan szép része. Mivel erre alig jár turista, hiszen közel sem olyan
népszerű, mint Bali, jól megbámulják az embert. De nem úgy, mint azt már megszoktam,
hanem érezhető volt valami negatív indulat a megnyilvánulásaikban. Ahogy
tekertem, percenként rámkiabáltak, szóltak valamit, nem értettem, de nem volt
túl kedves a hangsúly. Úgy éreztem, mintha meg akarnának ijeszteni. Majd mikor
már tökre fogalmam sem volt, hol vagyok, megálltam egy falu közepén
gondolkodni, hogy most mi a jó fenét is kéne csinálni, erre egy másodperc alatt
körbeállt vagy húsz kiskölyök, hangosan nevettek és mutogattak rám, meg
kiabáltak nekem, nem hallottam a saját gondolataimat. Aztán az úton szépen
mellém csorgott egy pasi motoron, kérdezte beszélek-e indonézül, mondtam nem,
erre elkezdett magyarázni valamit, és tolt lefelé az útról, meg löködte a
karomat. Egy határozott mozdulattal ellöktem, és jól belehúztam a tekerésbe.
Nagy nehezen megtaláltam a strandot, ami mondjuk elég szép volt, majd
naplemente előtt elindultam vissza a főúton. Elég sokan közlekedtek még rajtam
kívül, de valahogy megint megtalált két idióta suhanc egy motoron, és ők is le
akartak szorítani, meg a hangsúlyúkból és az egyetlen elkapott „szex” szóból
ítélve el tudom képzelni, miket kiabáltak nekem. Próbáltam leelőzni őket, de
mindig utolértek, majd az lett a vége hogy félreálltam egy tíz percre, megvárva
míg eltűnnek. Ez volt eddig az egyetlen momentum az egész utazás alatt , amikor valóban féltem, de nagyon. Hazaértem persze szerencsésen, de ezek után nem volt nagy kedvem
sétálgatni az utcán, megvártam amíg hazaérnek a lányok ( másnap délben sikerült
nekik), és húztunk is tovább a Gili-szigetekre, vissza se nézve Lombokra. A
szép az egészben, hogy egyáltalán nem volt kihívó az öltözékem, hosszúnadrág-póló,
és mégis. Egyedül vagyok, fehér vagyok, nő vagyok, ez pont elég volt. Nem
elrettentésül mondom senkinek, csak jó tudni, hogy ilyen aspektusai is vannak az utazgatásnak...
Az egyetlen jó pillanat Lombokon:)
Senggigi Beach naplemente
Szerencsére ezek után minden happy sunshine volt a
Gili-sziegteken. Három apró földdarabot kell elképzelni Lombok északnyugati
csücskénél, 15 percre hajóval. Itt persze az állomáson megint jött a
hadseregnyi fuvaros, hogy ők majd jutányos áron ( kábé tízszer annyiért,
amennyibe a menetrend szerinti hajó került) átvisznek. Őket már rutinosan
leráztuk. A három sziget neve Gili Meno, Gili Air és Gili Trawangan. Mi az
utóbbira érkeztünk, ez ugyanis party-sziget hírében áll, és nem is csalódtunk:
a parton húzódó sáv az itteni siófoki sétány, óriási modern, nyugati
bulihelyekkel, egy utcával beljebb meg már tehenek legelésznek és tyúkok
kapirgálnak a földúton. Nincs semmiféle motor hajtotta jármű, csak pónikocsi,
amit szintén nem ajánlok, minket 2.200 forintért vitt el 50 méterre…sajnos nem volt más választásunk,
ugyanis utcanevek nincsenek a szigeten, anélkül pedig elég nehéz eltalálni
bárhova…
Pónikocsi
Barracuda, ott alul. Finom volt:)
Szó mi szó, kaptunk egy kisebb szobát, egy ággyal, 11.000
forint per éj, ez háromfelé osztva se nagyon olcsó, tekintve a nem túl luxuskörülményeket,
ennyiért Ubudban egy klasszisokkal jobb helyen aludtunk, de hát több is veszett
Mohácsnál. A délutánt egy főzőtanfolyamon töltöttük, nem messze a parttól.
Athena fertőzött meg ezzel a „cooking class”-őrülettel, ő volt egy ilyenen
Thaiföldön, és aztán voltunk együtt még Yogyakartában, ami olyan jól sikerült,
hogy rögtön itt is beneveztünk egyre ( kb. 6-7.000 forint, mindent te csinálsz,
általában a piacra is elvisznek, majd főztök és az egészet meg lehet enniJ
). Ttradícionális indonéz fogásokat ( sült rizs, sült tészta zöldséggel, currys
csirke, csípős csirke) csináltunk, nekem a kedvencem a forró jávai cukorral
töltött, kókuszba forgatott rizsgolyók voltak, ez kelopon névre hallgat.
Este pedig beültünk egy ír ihletésű helyre, ami az első
bulihely volt a szigeten. Megismerkedtünk egy csapat sráccal Dubaiból, mondjuk mindegyik angol/skót/luxemburgi volt, csak Dubaiban dolgoznak. De a legjobb: volt közöttük egy félig magyar-félig angol srác, Dani, aki nagyon jól beszélt
magyarul, ugyanis az anyukája nemcsak hogy magyar, de pécsi! A nagymama meg
Kertvárosban lakik, évente legalább egyszer meglátogatja. Szóval a buli
közepén, túl az Óperencián, valahol egy kicsiny szigeten az óceánon, Pécsről és
a kertvárosi nagyiról beszélgettünk DanivalJ
Persze a hajnali fekvésnek meglett az eredménye, mérsékelten
frissen érkeztünk a snorkelinggel egybekötött hajókázásra. Nem tudom ezt hogy
hívják, a snorkeling amikor csak egy búvárszemüveggel meg pipával merülsz, vagy
mint én, a felszínen úszkálsz. Egy hajóval körbevittek minket a három
Gili-sziget körül, és különböző helyeken megálltunk merülni. Ezen a napon
teljesült egy kívánság a bakancslistámról, ugyanis megmutatták a tengeri
teknősök fészkelőhelyét, láttam őket a tengerfenéken, majd egyszer csak tőlem
pár méterre megjelent egy kisebb példány, kecsesen úszott felfelé, én meg
követtem, a szám is tátva maradt, be is nyeltem vagy százhúsz liter
tengervizet. Csodálatos voltJ Mármint a teknőssel úszás, nem a víznyelés.
A délutánt a strandolásnak és kókuszlé-ivásnak szenteltük,
majd felugrottunk egy gyorsforgalmú hajóra ( aminek az árát sikerült a felére
lealkudni, így is eléggé húzós 7.000 forint volt), ami visszarepített Balira
potom 2 óra alatt, megúszva ezzel azt a kábé egynapos programot, hogy Giliről
Lombokon át tömegközlekedéssel kelljen
visszakecmeregni. A kikötőből a taxi Padang-Padang felé vette az irányt, ami
állítólag Bali legfrenetikusabb szörfözős helye, ennek megfelelő mennyiségű
(esténként részeg) ausztrál kollégával. De erről majd a következő bejegyzésben
mesélek.:)
Ez a nap is lement...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése