Szörfözgetünk, táncolgatunk?!

Remegő térdekkel haladok a tenger felé, hónom alatt a nálamnál másfélszer nagyobb szörfdeszka. Athena és Ellen vettek rá, hogy ugyan menjek már velük én is a kétórás szörfoktatásra, ha már egyszer Padang-Padangban vagyunk, a szörf és a nem elhanyagolható mennyiségű részeg ausztrál turista városában. Ebben a pillanatban azonban valami melegebb éghajlatra kívánom mindkettőjüket, ugyanis egyenesen rettegek, mi lesz, ha a sekély vízben sziklához csapódok, jön egy nagy hullám és lesodor a deszkáról, elvágom a lábam, vagy nem tudok feljönni a felszínre? Felesleges volt félnem, ezek mindegyike szép sorjában bekövetkezett…

                                                                 

Meglepő módon rögtön harmadszorra sikerült felállnom a deszkán, és a hullám egészen a partig vitt a hátán. Eksztatikus élmény volt, rögtön megértettem, mit is szeretnek ezen az emberek. Ha megfelelő szögben kap el a hullám – és ahogy észrevettem, ez a titka az egésznek – azaz ha nem sodródsz le rögtön induláskor a deszkáról, jó eséllyel fel tudsz állni, és jó eséllyel állva is maradsz. Nekem mondjuk sokat segített a snowboardos múltam, ha egyszer sikerült felállni, már végigvitt a hullám. Két helyi srác, tősgyökeres padang-padangi csávók oktattak minket kb. 7.000 ft per fő per két óráért. Először még a homokban elmagyarázták az alapokat: hogyan kell felfeküdni, majd felállni, evezni, estébé. A neheze ezután jött, be a vízbe, majd a fiúk belöktek minket a hullámok elé. Már messziről látták, jobbról vagy balról lesz-e jó, a lényeg hogy pont merőleges legyen a deszka a hullámra. Na most ha nem volt merőleges, akkor annyi esélyed volt megmaradni a deszkán, mint egy nap tanulással átmenni anatómia szigorlaton. Nulla. Ekkor jöttek a különböző vicces dolgok, mint például amikor az áramlat hozzávágott a derékig érő vízben egy korallhoz, ami hosszában felhasította a nagylábujjamat, vagy amikor lezúgva a deszkáról az eszköz még jól fejbe is csapott, minek következtében elég nehezen találtam utat a felszínre. Mindkét könyökömről és a térdeimről az összes bőrt lenyúztam, mikor már századszorra próbáltam visszakapaszkodni arra a nyavalyás szörfdeszkára, miközben úgy nyeltem befelé a tengervizet, mint valami jóféle villányi vörösbort. És hogy megérte-e? Azért a maroknyi adrenalinfröccsért amit akkor kaptam, mikor a partig repített a hullám a szörfön, azt kell mondjam, megérteJ

Padang-Padang híres városától nem messze van a méltán sokkal híresebb Uluwatu, itt található egyike azoknak a partmenti templomoknak, amik védik Bali szigetét a tenger felől érkező gonosz szellemektől. Mindegyiknek van egy hivatásos őrző állata, Uluwatura a nagy fehér kígyó vigyáz. Érdemes naplementére odaérni, és ha sikerül lekönyökölni a másik négyszázötvenhét turistát, akik szintén ezért vannak itt, páratlan élményben lehet részünk. Az idelátogatók életét kissé megkeserítik a makákók, akik közel sem olyan jófejek és udvariasak, mint az ubudi majomerdőben lakó rokonaik. Az egyik jól megtermett példány például mindenféle előzetes bejelentés nélkül felugrott és kiharapta az Ellen kezében tartott vizespalackot, majd aláállt és megitta a kifolyó ásványvizet. De ennél sokkal húzósabb, mikor a fejedről lekapkodják a szemüveget, ottlétünk alatt ez kétszer is megtörtént. Hiába figyelmeztették úton-útfélen a parkőrök az értelmi fogyatékos turistákat, hogy tessék eltenni a táskába a szemcsit, mert nem lesz ennek jó vége, valaki sírni fog és az nem a majom lesz… A semmiből ugrottak elő a kis szörnyetegek, egyenesen a középkorú olasz apuka fejére, lekapták a csinos és minden bizonnyal nagyon olcsó Armani-szemüvegét, majd huss, le a sziklákra, és jóízűen elkezdték rágicsálni a látóeszköz végeit, majd kinyomkodták az üvegeket, meghajlították a keretet, és közben kajánul figyelték a maradék haját tépő talján férfit. Dobhattad nekik a banánt, meg a csokit, nagyon nem érdekelte őket, csak a szemüvegek iránt éreztek különös vonzódást…

Uluwatu templom

Már megint egy újabb naplemente:)

Monkey business

Még nem írtam Nektek az egyik kedvenc elfoglaltságomról Balin, nevezetesen a balinéz táncokról. No persze nem én táncoltam, csak szépen megfigyeltem. Alább leírom, miről szólósiak ezek az események, és mellékelek néhány képet is. Íme.

1. Kecak és tűztánc

Férfiak egy csoportja ül körbe a színpadon, középen pedig szereplők táncolnak, jeleneteket adva elő a Ramayana-eposzból ( a történetet leírtam a Prambaban-bejegyzésben). Nincs semmiféle hangszer, a férfikórus kántálja a kecak-cak-cak-ot, innen a név (szerintem). Majd női kórus következik, előttük két kislány táncol balinéz kosztümben. A végén pedig egy férfi érkezik, lónak álcázva magát, és körbetáncolja az előzőleg megrakott kókuszhéj-máglyát, majd az izzó parázson több ízben végigsétál, mezítláb. Ezt a táncot Ubudban láttam először, ahol egyébként a legszínesebb volt a kulturális kínálat egész Balin, minden este több helyszínen többféle táncot és egyéb előadást lehetett látni.

2. Legong

Általában olyan kislányok táncolják, akik még nem érték el a serdülőkort. Az éttermek gyakran szerveznek ilyen táncokat a vendégek szórakoztatására, érdemes előre ingyen és bérmentve asztalt foglalni az egyórás műsorra. Én ezt meg is tettem, majd találtam egy ausztrál hölgyet a vendégházban, ahol laktam, és meginvitáltam őt is, lévén ez volt az utolsó estéje Balin, és egyedül volt. Egy kellemes rákvacsora keretében megtekintettük az előadást, amit egy öt év körüli pici lány kezdett, látszott hogy még nem annyira kifinomult és aprólékos a mozgása, mint az utána következő idősebb lányoké, de nagyon igyekezett és borzasztó aranyos volt a kis arany ruhájában, kisminkelve. Majd jöttek sorban az egyre idősebb kishölgyek is. A tánc fő elemei az arcmimika és a kéz illetve az ujjak tartása/mozgatása, ezekkel variálnak. A végén meginvitálták a közönséget is, megtanítva nekik az alapmozdulatokat. Persze aztán jött a fotószessön, most kivételesen én is beálltam a sorbaJ

Cuki!

3. Barong

Batubulan nevű település, mely Bali délkeleti részén van, híres a minden nap reggel 9-fél 10 körül kezdődő barong táncokról. Egy közepes méretű hindu templomudvarban állították fel a színpadot, bal kéz felől a zenekar (csak férfiak), szemben a nézők. Az előadás egy órás ( mint nagyjából az összes többi balinéz tánc, nem táncolnak sokáig a nézők idegein,hahaJ), a jó szellem és a rossz szellem küzdelméről szól, a véget nem érő harcról, hogy egyik sem győzhet a másik felett, és hogy létezésüknek csak együtt van értelme. A barong (ő a jó szellem, ha jól értettem) egy nagy faragott oroszlán-kutyafej, két ember működteti. A részletes leírást odaadták papíron, de még így is nehéz volt követni az eseményeket, látványra viszont páratlan esztétikai élmény, nekem ez tetszett a legjobban, mellékelek is sok képet:

A zenekar. Csini a virág a fülükben.

A barong.

Itt mindenki elhalálozott a végén, de aztán szerencsére jött a barong és életre keltek.

"Szigetelés" - Lombok és Gili

Van egy sziget Balitól nem messze ( „csupán” négy óra komppal), Lombok névre hallgat. Legnagyobb látványossága a Rinjani-vulkán,  melynek közepében szintén van egy tó, mint az Iljennek, de meg van fejelve egy plusz kis vulkánnal a tó közepén. Ilyen vulkán-a-vulkánban. Biztos szép lehet, én csak képen láttam.

Történt ugyanis, hogy Athenával és Ellennel áthajóztunk eme szigetre, ugyanis ők okvetlenül meg akarták mászni ezt a Rinjanit. Nekem is megfordult a fejemben, de 12 óra kemény hegymenet lett volna, és ezt ők egyetlen éjszaka alatt akarták abszolválni. Nekem vulkánból több volt a soknál ezen a nyáron, szerettem volna pihenni egyet meg kicsit körülnézni Lombokon. És milyen jól tettem, ugyanis a lányok lámpája lemerült, ott álltak a vulkán közepén a sötétben, és nagy szervezések után végül én rendeltem nekik egy taxit a nemzeti park bejáratához, így aztán vissza tudtak jönni a hotelbe. A hatodik érzékem súgta, hogy ne menjekJ

Szóval ott maradtam egyedül Lombok szigetén, gondoltam felfedezem a környéket. Regéltek egy Senggigi Beach nevű strandról, ami állítólag fantasztikus. Béreltem hát gy bicajt, és GPS nélkül persze, fejemben a térképpel nekivágtam, majd azzal a lendülettel el is tévedtem. Ami nem bizonyult túl jó ötletnek.

Lombokon valahogy mások voltak az emberek, mint Jáván vagy Balin, és ezt több utazótól is hallottam már. Itt jön az indonéz álomutazásom nem olyan szép része. Mivel erre alig jár turista, hiszen közel sem olyan népszerű, mint Bali, jól megbámulják az embert. De nem úgy, mint azt már megszoktam, hanem érezhető volt valami negatív indulat a megnyilvánulásaikban. Ahogy tekertem, percenként rámkiabáltak, szóltak valamit, nem értettem, de nem volt túl kedves a hangsúly. Úgy éreztem, mintha meg akarnának ijeszteni. Majd mikor már tökre fogalmam sem volt, hol vagyok, megálltam egy falu közepén gondolkodni, hogy most mi a jó fenét is kéne csinálni, erre egy másodperc alatt körbeállt vagy húsz kiskölyök, hangosan nevettek és mutogattak rám, meg kiabáltak nekem, nem hallottam a saját gondolataimat. Aztán az úton szépen mellém csorgott egy pasi motoron, kérdezte beszélek-e indonézül, mondtam nem, erre elkezdett magyarázni valamit, és tolt lefelé az útról, meg löködte a karomat. Egy határozott mozdulattal ellöktem, és jól belehúztam a tekerésbe. Nagy nehezen megtaláltam a strandot, ami mondjuk elég szép volt, majd naplemente előtt elindultam vissza a főúton. Elég sokan közlekedtek még rajtam kívül, de valahogy megint megtalált két idióta suhanc egy motoron, és ők is le akartak szorítani, meg a hangsúlyúkból és az egyetlen elkapott „szex” szóból ítélve el tudom képzelni, miket kiabáltak nekem. Próbáltam leelőzni őket, de mindig utolértek, majd az lett a vége hogy félreálltam egy tíz percre, megvárva míg eltűnnek. Ez volt eddig az egyetlen momentum az egész utazás alatt , amikor valóban féltem, de nagyon. Hazaértem persze szerencsésen, de ezek után nem volt nagy kedvem sétálgatni az utcán, megvártam amíg hazaérnek a lányok ( másnap délben sikerült nekik), és húztunk is tovább a Gili-szigetekre, vissza se nézve Lombokra. A szép az egészben, hogy egyáltalán nem volt kihívó az öltözékem, hosszúnadrág-póló, és mégis. Egyedül vagyok, fehér vagyok, nő vagyok, ez pont elég volt. Nem elrettentésül mondom senkinek, csak jó tudni, hogy ilyen aspektusai is vannak az utazgatásnak...

Az egyetlen jó pillanat Lombokon:)

Senggigi Beach naplemente

Szerencsére ezek után minden happy sunshine volt a Gili-sziegteken. Három apró földdarabot kell elképzelni Lombok északnyugati csücskénél, 15 percre hajóval. Itt persze az állomáson megint jött a hadseregnyi fuvaros, hogy ők majd jutányos áron ( kábé tízszer annyiért, amennyibe a menetrend szerinti hajó került) átvisznek. Őket már rutinosan leráztuk. A három sziget neve Gili Meno, Gili Air és Gili Trawangan. Mi az utóbbira érkeztünk, ez ugyanis party-sziget hírében áll, és nem is csalódtunk: a parton húzódó sáv az itteni siófoki sétány, óriási modern, nyugati bulihelyekkel, egy utcával beljebb meg már tehenek legelésznek és tyúkok kapirgálnak a földúton. Nincs semmiféle motor hajtotta jármű, csak pónikocsi, amit szintén nem ajánlok, minket 2.200 forintért vitt el 50 méterre…sajnos nem volt más választásunk, ugyanis utcanevek nincsenek a szigeten, anélkül pedig elég nehéz eltalálni bárhova…

Pónikocsi

Barracuda, ott alul. Finom volt:)

Szó mi szó, kaptunk egy kisebb szobát, egy ággyal, 11.000 forint per éj, ez háromfelé osztva se nagyon olcsó, tekintve a nem túl luxuskörülményeket, ennyiért Ubudban egy klasszisokkal jobb helyen aludtunk, de hát több is veszett Mohácsnál. A délutánt egy főzőtanfolyamon töltöttük, nem messze a parttól. Athena fertőzött meg ezzel a „cooking class”-őrülettel, ő volt egy ilyenen Thaiföldön, és aztán voltunk együtt még Yogyakartában, ami olyan jól sikerült, hogy rögtön itt is beneveztünk egyre ( kb. 6-7.000 forint, mindent te csinálsz, általában a piacra is elvisznek, majd főztök és az egészet meg lehet enniJ ). Ttradícionális indonéz fogásokat ( sült rizs, sült tészta zöldséggel, currys csirke, csípős csirke) csináltunk, nekem a kedvencem a forró jávai cukorral töltött, kókuszba forgatott rizsgolyók voltak, ez kelopon névre hallgat.

Este pedig beültünk egy ír ihletésű helyre, ami az első bulihely volt a szigeten. Megismerkedtünk egy csapat sráccal Dubaiból, mondjuk mindegyik angol/skót/luxemburgi volt, csak Dubaiban dolgoznak. De a legjobb: volt közöttük egy félig magyar-félig angol srác, Dani, aki nagyon jól beszélt magyarul, ugyanis az anyukája nemcsak hogy magyar, de pécsi! A nagymama meg Kertvárosban lakik, évente legalább egyszer meglátogatja. Szóval a buli közepén, túl az Óperencián, valahol egy kicsiny szigeten az óceánon, Pécsről és a kertvárosi nagyiról beszélgettünk DanivalJ

Persze a hajnali fekvésnek meglett az eredménye, mérsékelten frissen érkeztünk a snorkelinggel egybekötött hajókázásra. Nem tudom ezt hogy hívják, a snorkeling amikor csak egy búvárszemüveggel meg pipával merülsz, vagy mint én, a felszínen úszkálsz. Egy hajóval körbevittek minket a három Gili-sziget körül, és különböző helyeken megálltunk merülni. Ezen a napon teljesült egy kívánság a bakancslistámról, ugyanis megmutatták a tengeri teknősök fészkelőhelyét, láttam őket a tengerfenéken, majd egyszer csak tőlem pár méterre megjelent egy kisebb példány, kecsesen úszott felfelé, én meg követtem, a szám is tátva maradt, be is nyeltem vagy százhúsz liter tengervizet. Csodálatos voltJ Mármint a teknőssel úszás, nem a víznyelés.

A délutánt a strandolásnak és kókuszlé-ivásnak szenteltük, majd felugrottunk egy gyorsforgalmú hajóra ( aminek az árát sikerült a felére lealkudni, így is eléggé húzós 7.000 forint volt), ami visszarepített Balira potom 2 óra alatt, megúszva ezzel azt a kábé egynapos programot, hogy Giliről Lombokon át tömegközlekedéssel  kelljen visszakecmeregni. A kikötőből a taxi Padang-Padang felé vette az irányt, ami állítólag Bali legfrenetikusabb szörfözős helye, ennek megfelelő mennyiségű (esténként részeg) ausztrál kollégával. De erről majd a következő bejegyzésben mesélek.:)

Ez a nap is lement...

Extrém jó bicajtúra

Ubudot elárasztják az egymás sarkát taposó utazási irodák, nagyjából mindegyik ugyanazt kínálja, ugyanolyan áron. Sikerült kiválasztanunk egy extrém biciklis túrát, azért extrémet, mert a normálra már beteltek a helyek, itt viszont csak négyen voltunk: Athena, én, egy ausztrál hölgy és a vezetőnk, Bagi. Igen, ez volt a neve.

Már megfigyeltem, hogy az indonéz kollégák mindig túloznak. Mikor azt mondják, valami messze van gyalog, és sosem érsz oda, az azt jelenti, hogy negyed óra sétára van, csak ők ugye a WCre is robogóval érkeznek. Mikor azt mondják, extrém ésiszonyat fárasztó biciklitúra, egy gyengébb mecseki kerékpározást képzeljetek el, bárki egy közepes kondival meg tudja csinálni. Befizettünk hát ( nem volt olcsó, 13.000 forint, szerencsére volt benne egy reggeli és egy csúcsminőségű ebéd, plusz a túravezetés), Bagi úr felvett minket kocsival a szálláson, reggeli,majd fel a bicajra, és kezdődött a közel 6 órás túra!

Rizsföldeken haladtunk, értsd a keskeny földúton konkrétan két ültetvény között, szegény ausztrál hölgyemény fel is borult egyszer, de szerencsére nem lett baja. Bagi felhomályosított minket rizs-fronton: a földek között folyó csatornarendszer, mely a sziget közepe táján lévő Batur-tóból nyeri a vizet, átvezet egyik teraszról a másikra, egy fő ágból ered több kisebb. Nagyon okos rendszer ( a neve subak system), egyébként hoppá, hát nem ez is UNESCO-világörökség? (világörökség-vadászat 4!).  Több család alkot egy úgynevezett kommunát, és egy kommunához sok rizsföld tartozik. Nincs gépesítés, mindent kézzel csinálnak, vetést-aratást-cséplést, majd látjátok a képen, én is beálltam rizst csépelni. Egy néni nyakig beöltözve egyedül dolgozott a földeken, gondoltam odamegyek segíteniJ Miután a rizsszemek kihullottak, átszitálják és gyékényeken, a napon száritják, majd hántolóba teszik (nem biztos, hogy így hívják,de szerintem tudjátok mire gondolok). A rizs itt olyan, mint nálunk a kenyér. Napi háromszor biztos esznek, még a tésztához is. A rizsföldeken dolgozók pedig nem pénzt kapnak fizetés gyanánt, hanem – mily meglepő – rizst.

Rizsföldek, meg a kőtrónok az isteneknek

Bagi úrral az élen

Égett a kezem alatt a munka!

Bizonyos időközönként a rizs helyett, hogy a föld tudjon kicsit regenerálódni, mogyorót vagy virágokat vetnek. Nagy divatja van itt a pachouli nevű növénynek, amiből parfümöt, illóolajat készítenek. Ezt is kézzel szedik, a földimogyorót úgyszintén. Átcsorogva a rizsföldeken, utunk falvakon vezetett keresztül, sehol egy bulé rajtunk kívül!  Asszonyokat láttunk, akik nagy csapatban kosárkákat, díszeket készítettek, valami nagy ünnepség volt készülőben, ilyenkor egy falu leányai-asszonyai összefognak, együtt dolgoznak, persze közben megy a pletyka, a nevetgélés. Egymásnak adják át a tudást, generációkon keresztül. A balinézek sokat ünnepelnek, mindig van valami fennforgás. Az egyik legnagyobb ceremónia a hamvasztás. Ha valaki meghal, először eltemetik, majd öt év múlva kihantolják, és a csontvázakat (egy falu ötévente rendez a halottainak egy hamvasztást) egy hatalmas, díszes bikaszobor (akár a trójai faló) belsejébe teszik, majd nagy csinnadratta közepette felgyújtják a bikát. Ha egy gazdag ember hal meg, ő kerül a bika belsejébe, és a szegényebbek „betársulhatnak”, azaz csatlakozhatnak a gazdag ember hamvasztásához, elhunyt szeretteik csontjait odatehetik a bika talapzatára. Akár 20-30 csontváz is hamvadhat egy ceremónia keretein belül. Magát az eseményt sajnos nem láttuk, de úton-útfélen bika-építkezésbe botlottunk. Nem aprózzák el, jó marha sok rúpiába kerülhet egy ilyen fa-állat!

Láttunk aztán még tehénkéket is. A balinéz tehén különös ismertetőjele, hogy kicsi és barna, pici szarvai vannak, és kizárólag a húsáért tenyésztik, eszükbe nem jutna megfejni, már ha egyáltalán lehet. Amúgy Indonéziában még soha, senkit nem láttam tejet inni!

Bali-bocik

Összefutottunk egy nagypapával és unokájával, akik éppen sárkányt eregettek – volna, ha fenn nem akad a fa tetején. De nagyapi, akin látszott, ősi sárkányeregető család sarja, boszorkányos ügyességgel kitrükközte az ágak közül a sárkányt, és már folytatódott is a móka! A folyó mellett kerekezve láttunk balinéz nőket és gyerekeket, akik félmeztelenül fürödtek, vagy a ruháikat mosták, vagy a kettőt egyszerre.

Ezer kép kell, hogy legyen közte EGY ilyen! Nagyapó!

Falurészlet, indonéz zászlókkal.

A végállomás pedig egy kávéültetvény volt. Ezek is gombamódra nőnek úton-útfélen, én kettőben voltam összesen, hajszálra egyformák. Először körbevezetnek egy kisebb arborétumban, megmutatják mit termesztenek: kakaó, kávé, vanília, ánizs, citromfű, tea, gyömbér, ésatöbbi. Majd láthatóak a kávéfeldolgozás különböző folyamatai: a kávészemek szárítása, pörkölése, kézi őrlése. A végén pedig leültetnek és szépen minden kávét és teát végigkóstoltatnak veled, majd lehet menni vásárolni a boltba. Mondjuk én kávét nem, csak teát kóstoltam, meg egyet a házi készítésű szivarkájukból. Na de a legjobb, a kakaó! Hadd magyarázzam el: nem fogyasztok kávét, se kávés fagyit, a kávés csokitól meg a hideg kiráz, így hát marad szenvedélynek a tea, és a kakaó! Életemben először láttam igazi kakaófát, kakaóbabot és a gyümölcsöt, amiből kijön a bab. Aztán megkóstoltatták velem a gyömbéres-fűszeres kakaót, amit itt nem tejjel, hanem vízzel készítenek. Egy korty mennyország, picit csíp a gyömbér, de pont kellemes, aztán jönnek a fűszerek, aztán a finom-finom kakaóíz, pálmacukorral édesítve. Egyből átmelegíti a szíved, és örülsz, hogy egy olyan bolygón élsz, ahol megél a kakaófa. Hoztam haza egy csomaggal ebből a csodából, akit érdekel, a Bajcsy 23/C alatt lehet jelentkezni kóstolóra szeptembertől J

Anna és a csodabogyó (azaz csoda-kakaóbab)

Aztán volt itt még egy érdekes dolog, a Kopi Luwak. Ez az a kávé, aminek a gyümölcsét a az ázsiai cibetmacska elfogyasztja, majd a kávészemeket kikakilja, amit aztán megtisztítanak, pörkölnek és őrölnek, majd aranyáron eladják. Igen, kávé a kakiból, jól olvastátok. Az állat emésztőrendszerén átkelve a kávébab olyan erjedési folyamatokon megy keresztül, mely állítólag különleges ízt kölcsönöz neki. Nem tudom, mert nem kóstoltam, egyrészt mert nem szeretem a kávét, másrészt erős fenntartásaim voltak a dologgal kapcsolatban. Eredetileg a balinézek az erdőben járva vadászták eme kisemlős ürülékét, és abból gyűjtögették össze a mindennapi betevő kávét. Aztán a terméket elérte  a világhír, megugrott a kereslet, hát befogtak egy rakás cibetet, ketrecekbe zárták őket és kizárólag kávészemeket adtak nekik enni, hogy növelni tudják a termelést. Ez persze malnutrícióhoz vezetett, meg az sem tett jót ezeknek az amúgy éjszakai állatoknak, hogy napközben a látogatók kedvéért folyamatosan felzavarták őket álmukból. Ellen, az angol csajszi Borneón kóstolt bio-luwak kávét (amit a néni a dzsungelből gyűjtött) meg ilyen farmon tenyésztett luwak-kávét is, és szerinte lehet érezni a különbséget.

Ázsiai cibetmacska

Az este sörözéssel ért véget,  ezúttal egy angol-német-angol-amerikai-magyar csapattal, meg az elmaradhatatlan Bintanggal az élen.

Első jelentés Baliról

Vannak helyek, melyek annyira távolinak tűnnek, hogy szinte el sem hiszed, hogy oda is el lehet jutni. Beszéltél egyszer valakivel, aki látott valakit, aki járt már ott. Nekem ilyen Baktalórántháza és Bali szigete. Mindkettő kicsi, a Duna másik oldalán van és baromi nehéz eljutni tömegközlekedéssel. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy előbb jutok el Balira, mint Baktalórántházára. És lőn.

Jáva legkeletibb városában, Banyuwangi közelében szálltunk kompra, és nagyjából 45 perc alatt ki is kötöttünk Gilimanukban, Bali északnyugati csücskénél.Innen Ági Nusa Dua felé vette az irányt, mi pedig Athenával Ubudba indultunk.

Nem nagyon volt elképzelésem Baliról a klasszikus kliséken kívül (melyek részben igaznak bizonyultak, az itt töltött több mint két hét alatt), persze én is láttam az „Ízek, imák, szerelmek” című rózsaszín cukormázas romántikos-spirituális-mostmegtalálomönmagam filmet, és előttem voltak arcok és helyek: hindu templomok, mosolygó balinézek, kék tenger, fehér homok, ésatöbbiek.

Gilimanukból Ubudba ( Bali kulturális fővárosa, az igazi főváros Denpasar) nem egyszerű eljutni, először busszal 4 órát kell zötykölődni Denpasarig, majd ott megpróbálni elhessegetni a turistákat sáskamódra megrohamozó és csomagjaikat elkapkodó sofőröket, és kiválasztani egyet, aki a felkínált ár feléért elvisz. Alkudozni kell, nincs mese. Nekem a következő taktika jött be: mond egy árat, én mondom egész pontosan a felét, aztán ő megy kicsit le, én kicsit fel, és valahol a kettő között megállapodunk. Annyira belejöttem, hogy félek, ha otthon a Sparban a pénztáros hölgy kéri a 2.564 forintot a bevásárlásért, kapásból rávágom majd: Tudja mit? Adok ezért az egészért mondjuk…egy ezrest!

A buszon aludnék, de annyi a látnivaló, hogy nem lehet. Kétoldalt zöldellő rizsföldek, a kék égen számtalan papírsárkány repül. Mint utóbb kiderült, a balinézek 0-99 éves kor között egyszerűen imádnak papírsárkányt reptetni, évente rendeznek versenyt is. Bambuszbotra feszítik ki a színes textilt, és papírmasé-szerű anyagból csinálnak hozzá sárkányfejet, madárfejet, pillangót. Akárhányszor nézek fel az égre itt, Balin, mindig látok legalább egyet. Aztán itt vannak a házioltárok. Kőoszlopon álló kicsiny kőtrónusok, rajtuk pálmalevélből eszkábált kosárkában egy szál füstölő illatos pálcika, virág, étel, kínai pénzérme, néha egy pohár ital. Bali túlnyomó többsége hindu vallású, ezzel egyedülálló az amúgy kb. 80-85%-ban muszlim Indonéziában. Ezt az áldozatot minden nap legalább kétszer helyezik el a nők a házioltáron, de láttam már, hogy autó műszerfalára, bolt elé, motorra, tengerparta teszik őket. Ajándék az isteneknek. Hölgyek járnak körbe, tálcájuk megpakolva ezekkel a kosárkákkal, szertartásosan elhelyezik őket, imádkoznak és szent forrásvízzel locsolják meg az egészet.

Ubudba érkezvén az útikönyvből (LP) választottunk szállást, a Jalan Goutama-n ( a Jalan utcát jelent). Itt minden második ház vendégház, minden első pedig étterem/kocsma/masszázs-szalon/utazási iroda. Mi a Nirvana vendégházban (guest house, én ezeket preferálom a hotelekkel szemben, átlalában egy család üzemelteti) kaptunk szobát, egy prémium kategóriásat, mert már csak ez volt szabad (így jár, aki nem foglal előre szállást), ez került éjszakánként kettőnknek 10.350 forintba, reggelivel. Ez egy főre elég elviselhető, hiszen volt saját fürdő, meleg folyóvízzel (!), légkondi, terasz, és másfél percre volt gyalog a főutca. Az udvar pedig valami gyönyörű kis dzsungel, házioltárral és kőistenekkel, madarakkal kalitkában, egy szappanoperát néző nagymamával és a szupercuki öreg kutyusával. Mindehhez nagyon kedves házinéni és házibácsi, nagy tál gyümölcs és omlett reggelire. Mi mást kívánhat még egy vulkánok által meggyötört utazó?

Aki őrizte az álmunkat a gonosz lelkektől.

Hatalmas alvás után rögtön az első reggel bicajt bérelünk ( 700 forint egy napra), és célba vesszük a 18 km-re lévő Taman Ayun templomot, ami persze mi más, mint UNESCO-világörökség ( Világörökség-Vadász 3.!). Utunk dimbes-dombos, pálmafás, rizsföldes helyeken kanyarog, velünk szemben iskolások egyenruhában menetelnek, mindenkinek integetünk, mindenki mosolyog ránk. A vigyor valahogy nem akar leolvadni az arcomról, életem egyik legszebb bicikliútja eddig! A templom maga egyébként annyira nem hanyattvágósan gyönyörű, de mindenesetre megérte eljönni. A belépő 500 forint átszámítva, Bali összes templomába egyébként ilyen 500-700 forint körül van a beugró. Egy nagy vizesárkot képzeljetek el, közepén a hindu templomegyüttes, mögötte és előtte kert. Ősi balinéz stílusban épült, nézzétek a többemeletes, egyre csökkenő méretű tetőket. Ezeken keresztül szállnak alá az istenek, mondják az őslakosok. Ottjártunkkor éppen közösen imádkozott egy nagyobb csoport. A templomokat jórészt kívülről lehet megnézni, bemenni csakis imádkozás céljából szabad, ergó turistáknak nem. Volt még az udvarban egy galéria is, ahol egy bácsi nonstop arany buddhafejeket festett fekete bársonyra, volt már neki vagy száz. Ugye kit mi köt le.:)

Taman Ayun, háttérben az imára gyülekezőkkel

Taman Ayun, a vizesárokkal

A buddhafestő úr

Áldozat az isteneknek

Balinéz néni megy a piacra. 

Hazafelé naná hogy eltévedtünk, és milyen jó, mert így megtaláltuk a kacsaevő éttermet, azaz a helyet ami híres a finom kacsasültről, gyorsan rendeltem is belőle egy adagot, és jóízűen elfogyasztottam rizsföldre nyíló kilátással. Más íze volt, mint otthon, szinte egy gramm zsír sem volt rajta. Itt a kacsák szabadon garázdálkodnak a rizsföldeken, állítólag jót tesz a földnek a kacsakaki.

Délutáni program gyanánt gondoltuk elugrunk a szent majomerdőbe ( The Sacred Monkey Forest Sanctuary) vagyis ilyen majomrezervátum-félébe, ahova azért mennek az emberek, hogy a balinéz makákók jól megvicceljék őket és lenyúlják az összes kaját, ami náluk van. Belépve Athena vásárolt egy csokor banánt, amit egy élelmes kölyökmajom abban a szent pillanatban kikapott a kezéből, vagyis felugrott a lábára, letépett egyet a banánok közül és elszaladt. Athena akkor még nem tudta, hogy a következő a fejére fog ugrani…

Banyan-fa előtt, majomszoborral

Őt kérem szépen nem sok minden érdekelte.

Ha banán van, boldogság van!

Dzsungel könyve

Az erdőben egyébként a séta is nagyon kellemes, ősrégi fák gyökerei verik fel az utat, mohával fedett majomszobrok, három templom és egy amfiteátrum is van itt, no meg medence koi-pontyokkal ( a narancs-piros-fehér foltos halak Japánból). A kedvenc fám lett a „banyan tree”, szerintem magyar neve nincs is. Óriási vastag törzse van, és ágairól gyökérnyúlványokat növeszt a föld felé. Errefelé elég sok van belőle,szent fának tekintik, ha jól emlékszem ez alatt a fa alatt üldögélt Buddha is.

Összesen kb. 560 makákó él az erdőben, öt nagyobb családot alkotva, persze vannak területi konfliktusok. A hímeknek vicces arcszőrzetük van, és kissé nagyobbak, mint a nőstények. A családok  egy domináns nőstény köré szerveződnek, a kicsinyek gondozásából mindenki kiveszi a részét. Nem agresszív állatok, egészen addig, amíg nem akarod kivenni a kezükből jogos jussukat, a banánt. Ha elég bátor vagy ( én nem voltam, marhára féltem hogy megharapnak) és a tenyeredben magasra feltartod a banánt, felmásznak a lábadon és ráülnek a válladra. Nem nagyon zavartatják magukat. Berongyolnak a lezárt templomkertbe is, pont mint a Dzsungel könyvében Lajcsi király és csapata. Tisztában vannak vele, hogy ez az Ő erdejük, és TE csak egy látogató vagy, akit megtűrnek, mert hoz kaját, még ha cserébe pózolni is kell egy pár fényképhez. Néhány állatnak nagy nyílt seb volt a fején, valószínűleg nem csak ő kért volna a banánból…Szerintem jó taktika volt, amit a TripAdvisor oldalon olvastam, hogy egy félreesőbb helyen kinézni egy egyedül üldögélő kisebb majmot, és nekiadni a banánt, ezzel elkerülendő, hogy egyszerre negyven makákó rohamozzon meg. Mindenesetre remek párórás program, 10 percre bicajjal a belvárostól.

Uuupsz, meglepetés majom a fejre

Sírkövek a majomerdőben

Visszamenjél!

Meditáló makákó a lemenő nap fényében 

Este összefutottunk a Bromo-vulkánnál megismert japán Tomóval és az Iljen-vulkánnál megismert  angol Ellen-nel, akik hoztak még embereket, és mire észbe kaptunk, már egy amerikai pacák kocsmájában söröztünk nyolcadmagunkkal: németek, angolok, japán, magyar, amerikai. A közös nevező a Bintang volt, Indonézia egyeduralkodó pilsner söre, eme ital visszatérő motívum lesz balinéz utunk soránJ Hajnali kettőkor úgy búcsúztunk el, hogy na akkor holnap megint találkozunk, és úgy sétáltunk haza a két házzal arrébb lévő szállásunkra, mitha egy kellemes baráti sörözésből csattognék haza Pécsen, mondjuk a Csinosból. És még 48 órája sem vagyunk itt…

Japán-Európa-Amerika, azaz Tomo-Anna-Athena

Keep calm and drink Bintang!